Az úgy történik, hogy az ember kap egy felkérést, lehetőséget, él vele; aztán újabbat, azzal is él, és rájön, hogy ez megy neki. Működik a dolog, megszereti, újabb lehetőségnek látja, és magával ragadja egy ár, amit előbb nem akar, aztán nem tud megszüntetni, vagy fordítva. Így van ez minden munkával, így van ezzel az író is. Számvetésem során végiggondoltam az írásokkal, a publikálással telt éveket, persze az Olvasatot is, hiszen már több mint három éve minden egyes héten megjelent egy írásom. Ez azt jelenti, hogy csupán erre a számomra kiemelten fontos oldalra több mint 156 tárcát, esszét írtam. Emlékszem mindre, emlékszem az érzésre, hogy melyiknél milyen hangulatban voltam, milyen volt, amikor lázasan, fáradtan, gyászolva, sértetten vagy dühösen ültem gép elé. És az elsőre is emlékszem, az indulásra. A jó és rossz, néha nagyon bántó kritikákra, a személyeskedő és az építő hozzászólásokra… Néha nehéz volt, mint bármilyen munka, néha légiesen könnyed. Most pedig végiggondoltam. Azt mondják, hogy tárcát írni bármiről lehet, és ez valóság, hiszen a téma az utcán hever. De mi van akkor, amikor az ember nem megy az utcára, vagy akkor, ha kimegy, és csak ürességet észlel. Mert azt látjuk kint, ami bent van. Amikor a lélekben nehézség van, akkor kint is mindent nehéznek észlel az ember, nehéz ilyenkor meglátni a verőfényes napsugarat, a kecses jégcsapot vagy egy apró bogarat, virágot. Érdekes kölcsönhatásnak lehetünk tanúi mind, akik a világjárvány óta tárcákat olvasunk vagy írunk. Megjelent az írásokban a betegség, a gondolatokba befészkelte magát a maszk, mint a zsebekbe és a retikülökbe. Így ami kívül van, az belülre került, aztán ezzel megteltünk bent, és kiadjuk újra, papírra vetjük, megjelenítjük, életre hívjuk. A játékos versikéktől a nagyon komoly szakmai tanulmányokig minden ezzel van most tele, minden erről szól, még a tavasz is. Ennyit látok most belőle, mármint a folyamatból: kint-bent-kint. Nem tudom, milyen lesz a folytatás, mert az írók kiírják, így az újra kívülre kerülést idézik elő, amit valaki elolvas, vagyis belülre kerül, aztán az olvasó, ha beszél róla, megint kívül lesz ez a gondolat. Már nem akarunk erről írni, de nem tudunk másról, amíg ezzel a járványos helyzettel vagyunk megtelve, képtelenek vagyunk mást kiadni. Hiába tudja az író, hogy elég volt, semmi szándék nincs már benne, hogy járványról, maszkról, bezártságról írjon, nem tehet mást, hiszen nem tudunk vizet tölteni egy borral telt kancsóból. Pedig érezzük, hogy ez egy olyan csont, amit mindenki lerágott már, mindenki unja.

Mindig úgy gondoltam, gondolok az írásokra, hogy azok párbeszédek az olvasóval. Épp ezért tartom fontosnak, hogy miről írok, kinek és hogyan. Most mégis kérdőjelekkel vagyok tele, mert nem tudom, kit hogyan érek el. Sokan betegek most, sokan gyászolnak, még többeknek elege van már mindenből. És minden egyes írást így indítok útjára, miközben reménykedem, hogy jókor lesznek jó helyen. Kíváncsian várom a folytatást, várom azt, hogy kiürül végre a lelkünkből a gond, a gondolatok felfrissülnek, és a téma újra az utcán hever majd.

Lőrincz P. Gabriella