Költészet napja közeledtével és március 15. díjesője után, vagyis piros betűs nemzeti ünnepünk és április 11. között minden évben elmerengek a versírás fontosságáról, az irodalmi sikerekről. Idén sem tettem másképpen. Rendszerint a legkedvesebb lengyel költőimhez fordulok – olyan műveikhez, amelyeket átültettem magyarra, s ennek köszönhetően bensőséges szellemi-lelki viszonyba kerültem velük.

Ezúttal négy vers jutott eszembe. Az elsőt a kereken száz éve született, s hét éve halott Tadeusz Różewicz írta, aki a kortárs lengyel líra egyik legjelentősebb szerzője. Központozás nélküli, nagy kezdőbetűket mellőző alkotásaival a kritikusok egybehangzó véleménye szerint forradalmasította a háború utáni költészetet. Megkésett válasz című kései művében az írás értelméről töpreng egy temetői ösvényen, miközben édesanyja sírjához tart. A szöveg második részét idézem: „hát így állunk // a költő magára marad / egy szállodai szobában / fején babérkoszorúval / a társa / bohócsipkásan / zsineg után kutat / egy börtöncellában / egy áradat fölött / az őrültek házában // úgy képzelte a versírás / magába foglal asszonyt / családot hazát / az egész földet // valaki / egy harmadik / csak nevet rajtunk // így hát végül / megtanulod / mi is a költészet”.

A dél-lengyelországi Krosnóban lakó, idén hetvenesztendős Jan Tulik Antikiáltvány című verse is beugrik, csak tíz sor:

A költészet nem a Cannes-i

a San Remo-i

még csak nem is a Sopoti Fesztivál –

semmiféle ösztönzés:

szegfűk serlegek utálkozás

A költészet egy zug

idegek és egy tályog

és hallgatag kimúlás

hogy szebb lehessen

az őszutó

Belém égett egyik kedvencem, a Nobel-díjas Czesław Miłosz (1911–2004) Gyónás című, idős fejjel írt verse, különösen a záró hat sora:

Tökéletlenségem tudatában, a magasztosra vágyva,

Felismerve a magasztost, bárhol is legyen,

S most még csak szilánkokban látva a jövőt,

A magamféle gyarlónak tudtam, mi jut részül:

A múló remények ünnepe, a hiúk gyülekezete,

A púposok versengése, az irodalom.

Ehhez a gondolathoz csatlakozik legkedvesebb költőm, az 1945-ben született, Krakkóban élő Adam Zagajewski. Egy kínai költemény című, kifinomult és bölcs költeményében Miłoszhoz hasonlóan ő is azzal szembesít, hogy az irodalmi szerzők egy (alighanem számottevő) része indokolatlan jelentőséget tulajdonít a földi dicsőségnek:

A költők fölöttébb fontosnak tartják

a különféle díjakat és a sikert,

miközben minden áldott ősszel

könnyek potyognak a pompás fákról,

s ha fennmarad valami,

csupán az eső lágy mormolása

a se vidám, se bánatos

versekben.

Csupán a tisztaság marad láthatatlan

és a napszállta, amikor a fény s az árny

egy pillanatra megfeledkezik rólunk,

sürögve csoszogó rejtelmekről.

Zsille Gábor