A téli és tavaszi kutyás séták útvonalát a dögök határozták meg. A kutyák jó érzékkel szaladtak be a szőlőket szegélyező fasorba, hogy zsigereket meg lenyúzott bőröket vonszoljanak ki a bokrok alól. Időnként még beszaladni sem kellett. Volt, aki csak az út széléig hozta el a disznóvágásból visszamaradt hulladékot, vagy ott zsigerelte ki a leorvvadászott vadat, mert az autóval az aszfaltúton maradt, úgy világított az éjszakai művelethez, árnyékot vetve ezzel úgy általában a vadászok hírnevére is.

Ani nem a szőlőhegyre járt kutyát sétáltatni, hanem arra a dombra, mely eredetileg szántóként működött, majd az egyik nagy cég szőlővel telepítette be, mondván, pezsgőnek ez is jó lesz. A szőlők mellett keskeny aszfaltút futott, az egyik szomszédos faluba vezető mezőgazdasági út, a szőlőt pedig jó széles utakkal szabdalták, hogy géppel is könnyen művelhessék. Kényelmes volt tehát a sétára, és némi kilátást is adott a szomszédos települések dombjaira. Alkalmas volt arra, hogy Ani a határtalanságon szemlélődjön, és tudata korlátait elengedve a végtelen lehetőségekbe vesse bizalmát.

A dögszezonban azonban lehetetlenné vált az elmélyülés. Amikor Ani a környékre költözött, és Bélával tettek nagy sétákat, csodálkozva mutatta:

– Nézze! Ott egy lenyúzott bőr!

Kicsit arrébb pedig:

– Ott egy koponya. Idáig kijönnek az őzek, ha legyengülnek? Azt hittem, a vadak elbújnak, amikor meghalnak.

– Nem magától jött az ide ki. Hanem a vadászok hozták. Jönnek ide a faluba is lövöldözni, pedig tilos lenne nekik. Aztán ami nem kell nekik a zsákmányból, azt itt hagyják.

– A fejet el szokták vinni, nem? Abból lesz a trófea.

– Igen. Akarják mutogatni évek múlva is, mit lőttek le. De hiába ölték meg a vadat, így is megszökött tőlük. Micsoda gyönyörű állat a szarvas, milyen szép, szelíd szeme van az őznek! A trófeán a szeme helyén csak üres lyuk tátong. Ha valamit az ember erőszakkal szerez meg, az elillan. Az élettel teli őzből csak üres csontváz lesz.

– Végső soron minden üres. Akár megszereztük, akár nem – toldotta meg Ani.

– Én az erőszakkal előidézett ürességre gondolok. Persze, Isten úgy intézte, hogy telik az idő, és úgyis megsemmisül minden.

– Nézze! Ott meg valaki a disznóvágásról megmaradt zsigereket öntötte ki? – Anit az újabb látvány, meg a kutyái lehívása a dögről, megóvta attól, hogy filozofálásba taszítsa Bélát, aki erre teljesen alkalmatlan volt, mert minden eszmefuttatása oda lyukadt ki, hogy „Majd túl leszünk ezen is, babácska”, vagy: „Ilyenek ezek az egyszerű falusiak, nem fogják föl”, esetleg: „A Bibliában össze-vissza írnak mindent. Egyik helyen így, a másikon úgy. Tisztára összekeverték, mit mondott Isten.”

– Ilyenek ezek az egyszerű falusiak, nem fogják föl – kezdte is Béla –, hogy mekkora kárt tesznek a szemeteléssel. Teli az erdő alja dögökkel meg sittel, és, amit totál nem értek: kinek éri meg, hogy a faleveleket a kertjéből összesöpörje, műanyag zsákba tömje, és kiautózzon vele az erőbe. Többet elbenzinez, mint amennyibe egy többlethulladék matrica kerülne. De az még hagyján, ha nem hagyja elrohadni a kertjében, mert sokfélék vagyunk, és van, akinek az a mániája, hogy a levelet összesöpri, aztán meg drágán műtrágyát vesz. De hogy miért teszi műanyag zsákba?! Hogy még az erdőben se rohadjon szét? – lovallta bele magát Béla. De aztán hallgatásba fogott, mert érezte, hogy Ani inkább sétálna, minthogy az embereken sopánkodjon.

Általában egész jól tudtak együtt hallgatni, de Béla ma nem volt formában:

– Leöldösik az ártatlan állatokat ezek a barmok! – élesztgette megint az orvvadászok elleni dühét – A Klinger Balázs még a saját kutyáját is lelőtte!

– Ki az a Klinger Balázs?

– Az egyik képviselő, ismeri?

– Nem.

– Tudja, az, aki mindig a terepjárójával furikázik, és nagy vadász. Már, úgy idézőjelben értve. Pár éve láttam, amikor kukoricát böngésztem a volt téesz felé, hogy kihozta a kutyáját a határba, aztán szélnek küldte. Rugdosta meg kővel dobálta, hogy a kutya menjen el tőle.

– De a vadászok nagyra becsülik a kutyáikat, nem?

– Hát ez nem. Már megunta. A kutya egy ideig vissza-visszament hozzá. Aztán addig űzte, hogy távolabb futott az a szegény állat. Akkor lelőtte.

– Ha ezt valaki megtudja, megbüntetik állatkínzásért.

– A haverjaival volt. Három haverja ott volt, tudom is, hogy kik.

– Ez egy valaki, hogy azt hiszi, szabad neki ilyeneket?

– Nem valaki, az apja volt valaki. Aztán senki nem mer kikezdeni vele még most se.

– Meghalt a kutya, ugye?

– Gondolhatja. Mire odaértem, már nem mozgott. Hazavittem, és elástam a szerencsétlen párát.

Szürkült. Ilyenkor rendszerint őzek jöttek elő, megnézni, mit szemezgethetnek a mezőgazdasági területről. Most is megvillant hátsófelük fehérsége, ahogy távolodtak a szőlősorok között.

– Ugye, micsoda emberek élnek itt, babácska? – kesergett Béla.

– Csak ugyanolyanok, mint máshol: sokfélék.

Az erdőfoltban megrebbentek az őzek, ahogy átvillanni vélték az emberek szemét a sűrű függönyén.

Szilágyi-Nagy Ildikó