Sárga csík. Pontosabban sárga sáv. A turistajelzés, amelyet követek. Hétágra süt a nap, gyönyörűek a fények, én pedig a világ tetején akarom érezni magam. Ehhez átmenetileg kiváló egy jól elhelyezett kilátó. Irány a Hárs-hegy.

De ha már ott leszek, először a Makovecz-kilátót veszem célba. Amikor legutóbb – talán két és fél éve – arra jártam, éppen felújították. Most hátha megmászható. Nem magas, hét-nyolc méteres lehet, de ahhoz elég, hogy aki a tetején lévő kis teraszon elidőzik, rálásson a környékre. S közben megszédüljön. Vagy repülni akarjon. Vagy. Kinek mi jut.

Rengeteg az ember a Hárs-hegyen, mintha valamiféle dzsembori zajlana, vagy még inkább párhuzamosan több. A futók futnak, a bringások bringáznak, a nordic walkingozók nordikvalkolnak. Maszk nélkül, elvégre erdőben nem kötelező. Merthogy ugyebár ott nem terjed a kórság. Pedig de. Megkezdődött a vaddisznók ellési időszaka, kérjük, ne térjenek le a turistaútról! Letérek a turistaútról, hol ösvényen, hol vadcsapáson haladok, tartom az irányt, eltévednem nem lehet, itt nem lehet.

A kilátónál sorban állnak a népek, oroszok, angolok, franciák, magyarok, kulturáltan, távolságot tartva, fedetlen arccal. És beszélnek is, sokat, onnan tudom, hogy oroszok, angolok, franciák, no meg magyarok. Hasznosnak bizonyul Makovecz ötlete: a kilátó egy kettős csigalépcső, egyik ágán fel-, a másikon lejönnek a bátrak, nem kell szembetalálkozni felebarátunkkal. Felmegyek, bátran, körbe nézek, fényképezek, felrepülök, aztán lelépkedek az akáclépcsőn. Megyek vissza a vadcsapásra, csetlek-botlok tovább, a másik, magasabb tetőre.

A Kaán Károly-kilátó egy kilométernyire sincs az előzőtől, mégis hosszúnak tűnik az út. Még jobban kerülöm feleim, akik itt csoportosan heherészve róják a métereket. Vajon gyáva vagyok? Vagy inkább ők ostobák? Budapesten minden századik ember elkapta már a koronavírust. Újmizantróp, ez vagyok. A kilátónál előbukok az erdőből és felmérem a terepet. Nem, ma nem leszek itt a világ tetején, megelégszem az előzővel. Láttam már e kilátó felső teraszáról a világot, inkább felidézem. Volt úgy, hogy három csövesbe botlottam odafent. Nekik adtam az öngyújtóm. Nem volt mivel megolvasszák az anyagot a kanálban. Nem ragaszkodtam a gyújtóhoz. Tulajdonképpen barátságosak voltak. Most jól öltözött, láthatóan rendezett körülmények között élők jönnek-mennek fel s alá a kilátó lépcsőjén, olyan az egész, mint egy orrára állított tömött busz. Nem mászom meg a kilátót – így jobbak a kilátásaim. Vissza a kocsihoz.

Az újmizantrópnak küzdenie kell. A világ nem számára van kitalálva. Ráadásul tele van meglepetéssel. Például azzal, hogy az ösvényt kidőlt fa zárja el. Bizonyára a hét évvel ezelőtti jégtörés fektette le. Lassan tér magához az erdő, a láncfűrészes segítség nem ér el mindenhova. Majd felfalja a kidőlteket a hasadtlemezű gomba. Idővel. Felmászom a fa gyökeréhez, megkerülöm, visszaereszkedem az ösvényre. Mennék tovább, de újabb fatörzs fekszik előttem. Kelepce lehetne egy betyáros filmben, hejj. Nem fordulok vissza, nem szoktam, indulok lefelé az oldalban, valahogy csak leérek az aljában futó útra, ha nem más, gurulva biztosan. Végül sikerül lábon.

A büfében ennék egy lángost. Nincs, elvitelre sem. Kutya világ van.

Itthon kiveszem a zsebemből azt, amit az erdőn beletettem. Egy makkot meg egy csigaházat. Egyik megtelni készül élettel, a másikból végleg elfogyott. Kezdet és vég egymás mellett. Pillanatra belém hasít: tudom, melyikhez vagyok közelebb. Aztán meg ez: ráérek még ezen morfondírozni. Mint mondtam: jók a kilátásaim.

Király Farkas