Hegedűs Imre János írása Lászlóffy Aladár Homok sapiens című esszékötetéről

Hatalmas szellemi erő, kivételes intellektus és nagy bátorság kellett ahhoz, hogy erdélyi költő évekig szerkessze az Utunk később a Helikon Világkultúra rovatát. Beláthatatlanul széles a világkultúra mezeje! Nem is mező az, hanem tér. Márpedig a tér igencsak sok fejtörést okozott a homo sapiensnek.

Ezzel a töprengéssel muszáj megközelíteni Lászlóffy Aladár poszthumusz esszékötetét, mert a címe: Homok sapiens. Isá, pur és homou vogymuk? Igen, a középkori nyelvemlék, a Halotti beszéd sora jut eszünkbe az egybetűs változtatáson, toldáson: homo sapiens helyett: homok sapiens. Már ezzel feltarisznyálta a szerző az olvasót, elmélkedhetünk az ember nagyságáról és parányiságáról, mindenhatóságáról és törékeny esendőségéről: porszem voltáról.

Az első gondolatunk az, hogy Lászlóffy vállalkozása önmagában istenkísértés volt. Az emberi elme képtelen befogni, átfogni az egészet, a világkultúrát, emiatt szakosodott a tudomány, az irodalom, a képzőművészet; a polihisztorok rég kimentek a divatból, szakbarbárok korát éljük.

S mégis! Aki elmerül Lászlóffy Aladár világában, azt – ha nem is látja az egészet – elfogja a „végetlen érzete”. (Madách) Pedig ez a kötet, a Homok sapiens csak apró töredéke az életműnek, amolyan utórezgés, a Rádiusz Könyvek kiváló szerkesztője, Jánosi Zoltán fogta be figyelő tekintetébe azokat az írásokat, amelyek nem jelentek meg kötetben.

A logika parányi okoskodásának tétele: kimutatni cseppből a tengert. Kimutatni a parányi részből az egész tulajdonságait. A Homok sapiens éppen alkalmas erre. Ha okos értelemmel, figyelő tekintettel – és az egész életmű ismeretének a birtokában! – olvassuk ezeket a veretes szövegeket, valóban látjuk, meglátjuk a Lászlóffy-univerzum kontúrjait.

Az első fejezet metaforája egyszerű és hagyományos: Az oszlopok. Egyértelmű az állítás, annak az „emberi színjátéknak” (Balzac, Németh László), annak a „hiúság vásárának” (Thackeray), ami a Glóbuszon folyik, költők, írók, művészek az oszlopai. Nem is lehetnek mások.

A legelső esszéjében („Előre hát mind, aki költő…”) úgy jár el, mint Ikarosz: szárnyakat ragaszt magának. A margóra 22 gondolkodó axiómáit, szállóigéit helyezi el. Megvalósulni látjuk Petőfi álmát, szárnyai nőttek, ő is lángban égve mondja az anyjának: „Anyám, az álmok nem hazudnak.” (Jövendölés)

Kik a kiválasztottak? Kiket hívott társutasoknak Lászlóffy Aladár? A legnagyobbakat Vergiliustól Walt Whitmanon, Lukács evangélistán keresztül József Attiláig. És azt cselekszi, amit jó gazda a jószággal. Sorra veszi az „oszlopokat”, klasszikusokat és modern kortársakat, és irodalomtudósokat megszégyenítő alapossággal értékel, tárgyal, taglal.

Illetve nem is azt teszi. Beszélget velük, megszólítja őket, megszólaltatja őket, és esszenciákat présel ki kötetekből, életművekből. Örök példát mutat Ali Mester abból, hogyan kell könyvismertetőt írni. Elveti a singgel, mérőszalaggal babráló, araszolgató tollnokok módszereit, azt írja meg, milyenek voltak a költő, az író látomásai, álmai, miképpen pillantott szét a világban, mit adott hozzá a világhoz, s ha benne volt térdig, derékig, nyakig a valóságban, látta-e attól még a csillagokat.

Így közelíti meg Székely János (Ő is Tordán született!) egyik verseskönyvét (Alkat és álláspont), így vállalja a jégtörő tengeralattjáró szerepét Szilágyi Domokos művészvilágának felboncolására (A költő adásideje), így mondja el szerelmes vallomásait a Krúdy névre is hallgató Gyula bátyjáról, de van szava Vörösmarty Mihályról, Madáchról, Király Lászlóról, Szilágyi Istvánról…

Érdekes! Amikor Panek Zoltán Elmozdult képek novelláskötetét elemzi, szokatlanul gyakran hivatkozik szakírókra, értelmező társakat keres, és bőven idéz a kötet írásaiból. Úgy látszik, a Panek-komplexum még neki is komplexust jelentett! A későbbi fejezetekben is visszatér Panekre.

Időzik Móricznál, Kassáknál, Reményik Sándornál, de Beke György, Sigmond István társaságában is jól érzi magát…

S mondjuk ki, ezáltal mi, olvasók is jól érezzük magunkat Ali, mármint Lászlóffy Aladár társaságában. Olyan érett, olyan kulturált, olyan emelkedett a szöveg, amit szerkeszt, hogy nem ismeretanyagot szerzünk, hanem részesülünk a száguldás örömében, mámorában. Arra is van példa a kötetben, hogy elmosódik a határ a próza és a líra között, a Horváth Imréről írott, köszöntő sorok (Horváth Imrének) például már inkább prózavers.

A további kötetcímek szójátékai, jelentésváltozást eredményező betűcseréi elsősorban a morál irányába mutatnak: Történetünk és jellemünk, Holnap és honlap, Tanúbasült pogácsa, Doberdők. A kétértelműség, a szavak libikókája mindig hordoz többletjelentést, mindig alkalmat biztosít a szerzőnek a többirányú széttekintésre.

Természetesen mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom és művészet gondjait görgeti az 585 oldalas könyvben. Hatalmas anyag, briliáns, kis enciklopédia, breviárium. Van az írások közt születésnapi köszöntő, halottsirató nekrológ, irodalomtörténeti visszapillantás, kupálás az úgynevezett irodalmi kánon elhajlott tengelyén, világirodalmi kipillantás, zene, képzőművészet, nyelvészet, történelem, népköltészet, mitológia, alkotáslélektan, hitvallás, zene, demográfia, jogtan stb.

Nagyot markol Lászlóffy Aladár, és nagyot is fog. Feltűri jelképesen az inge ujját, s miközben hatalmas anyagmennyiséget hoz felszínre, „nyilvánosságra hozza […] a maga lelkivilágát, gondolkodásmódját”, ami közérdekű és közhasznú, hisz költőről van szó. (A költő adásideje)

Nem szakírói okoskodás Laokoónnak nevezni Lászlóffy Aladárt. Tetemrehívásként kell idézni sorait, akkor megvilágosodik a trójai főpap és az erdélyi költő közötti analógia: „Én érzem ezt a magányos, ezt a csoportja nélküli Laokoónt. Saját mozdulatomként tudom ebben a föld-ég-víz-világ-kozmosz köbméterben, melyben élnem adatott, melyet úgy nevezek, én korom, én népem, én irodalmam.” (Az oszlopok)

(Magyar Napló, 2020)