Az olvasás váltólázat idézhet elő. Hidegrázás váltakozik hőhullámokkal. A nyugtalan, mohó, izgága olvasók kapják meg leghamarabb, előreszaladnak, fölhágnak a divatok meredek kaptatóira, s visszatérnek a klasszikusokhoz.

Ragályos betegség a váltóláz. Ha megkérdezünk 10 írót, ki fertőzte meg, ki kapcsolta rá a láz magasfeszültségét, a 10-ből nyolc azt mondja: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. S hogy miért? Ő adja meg a választ.

De először az előzmények.

Összeesküvés vádjával 1849. április 23-án (Fontos az év!) letartóztatják, s több hónapos börtön, magánzárka után, halálra ítélik. Szadista komédiát játszik a hatalom, december 22-én kivezetik társaival a Szemjonov térre, néhányukat a vesztőhelyre is felléptetik, amikor cifra hintón robog I. Miklós cár (Fontos a név!) segédtisztje, és kegyelmet hirdet. Ócska ceremónia. A büntetés 4 év szibériai fogság, kényszermunka, utána katonaság.

A két időpont, április 23. és december 22. között eltűnt a fehéregyházi mezőn a mi Sándorunk. A végzetes napon, július 31-én sötét magánzárkában ült a nagy orosz klasszikus Szentpéterváron.

A tirannus, I. Miklós megkegyelmezett Dosztojevszkijnek, és elküldte azt az átok sújtotta, fatális gyilkolásra predesztinált kozákot, aki az Ispán-kútnál, Héjjasfalva és Fehéregyháza között átdöfte a világszabadság, a világlíra költőjének a mellkasát. Dosztojevszkij helyett halt volna meg?

Áh, dehogy! Beteges képzelgés ezt hinni! Csak a váltóláz hagymázos állapota idézhet elő ilyen agyrémeket! Beteg elme hozza kapcsolatba a két külső eseményt. Korholja magát az Olvasó, pirul, nincs köze a költő halálának a cári kegyelemhez. Nincs kapcsolat a félelmetes despota két parancsa között. Lenyugszunk, lecsendesedünk, bűnbánatot tartunk, visszatérünk az ész, a logika tiszta vizeire.

Csak akkor van baj, csak akkor zavarosodik meg ismét az elme, ha elolvassuk Fjodor Mihajlovics leveleit. Gyúlékony anyag. A biztos halál tudatában, az előkészített kivégzési komédia előtt írta búcsúlevelében bátyjának: „Bátyám! Az élet […] bennünk zajlik le, és nem a külvilágban.” Ütést érzünk. Testünk baloldalát éri az ütés.

Ha ez így van, akkor nem tévelygés a két konzseniális elme, Dosztojevszkij és Petőfi összekapcsolása. Belül, bennünk megtörténhet az, ami kívül nem. Ez az Olvasó önkénye. Joga. Ezen a jogon előkotorhatjuk könyveit, újraolvashatjuk Dosztojevszkij minden munkáját, eligazítanak azok Orpheusz labirintusában. Ott, az alvilágban sem történtek színjózan elmével felfogható dolgok.

Kezdjük a büntetése után írott, az egész életmű esszenciáját tartalmazó könyvével: Feljegyzések a holtak házából. Tolsztoj kedvenc olvasmánya volt. A börtönnaplók sablonjaitól már azzal eltér, hogy nem a saját nevét használja. Pontosabban: aki elmeséli a valós eseményeket, nem úgy hívják, hogy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, hanem úgy, hogy Alexandr Petrovics. Családneve jellegtelen és érdektelen: Gorjancsikov. Az Alexandr Petrovics nem az. Nem jellegtelen.

Mellékes megjegyzés: Beteges fantaszták egy Alexander Petrovics nevű egyén sírját ásták ki, vizsgálták az Aral-tó melletti Barguzinban. Azzal akarták azonosítani a legmagyarabb költőt. Ki akarták cserélni a kicserélhetőt a kicserélhetetlennel.

Dosztojevszkij fantáziájában viszont bekövetkezett a szerepcsere. Kitalált egy figurát. Szibériai kisvárosban ismert meg – úgymond – egy házitanítót, akit gondos körülírással jellemez: „Nagyon sápadt, sovány, viszonylag fiatal, harmincöt év körüli, alacsony termetű, betegesnek látszó férfi volt.” Mintha ráismernénk valakire? Még az évek, a számok is pontosak. Őt 28 éves korában tartóztatják le, négy évet töltött Szibériában. Öt év katonaság.

Ennek a képzeletbeli Alexandr Petrovicsnak a hagyatékában talált „egy apró betűkkel teleírt, vaskos füzetet”, amelyben a fegyházban töltött emlékeit, élményeit írta meg. Így lett Dosztojevszkij egyik legfontosabb műve, a Feljegyzések a holtak házából keretes munka. Alteregót választott, illetve talált ki, az mondja el helyette az eseményeket.

Legyen valamivel józanabb a következő kalandozásunk. A szabadság szenvedélyes szeretete a száműzetés éveiben hatalmasodott el rajta. Amitől megfosztották, azt akarta mindenáron. A büntetés és katonaság után, az írás hevületében alakulnak ki azok a tézisek, imperatívuszok, princípiumok, eszmék, eszmerendszerek, amelyekből kinőtt az életmű. Csak néhányat ezek közül:

Kihívni magunk ellen a sorsot: küldetés.

A „végtelenség érzete” (Madách): természetes állapot.

A megsemmisülés, a pusztulás vállalása: misszió.

A nép, a nemzet fölemelése, istenítése: szent kötelesség.

A profetikus küldetéstudat: alapállás.

Az istenemberség és az emberistenség nem ambivalencia. Feltételezik egymást.

A szenvedélyes szerelem nem gát a mártírium kohójában, ellenkezőleg: katalizátor.

Alkotási lázban égni: magasabb rendű életforma.

Elviselni a csalódás rettenetét! Nem szentek gyülekezete a nép.

Rendületlenül hinni a győzelemben!

Az önfeláldozás az élet legszebb befejezése!

Íme, a zseni kiskátéja, ami összekapcsolja az orosz klasszikust a magyar költővel. S ha mindez lehetetlen? Ha állnak a bitófák? Ha dördülnek a sortüzek? Mi van akkor, ha a tilalomfák erdeje áthatolhatatlan? Akkor belül történik meg mindez. A lélekben. Akkor benn, a belső, láthatatlan körökben áramlik a lélek energiája. Ahogy írta a bátyjának: „Az élet […] bennünk zajlik le, és nem a külvilágban.”

Mindezt Alexandr Petrovics mondja, cselekszi a Feljegyzések a holtak házából remekműben, ő elmélkedik, meditál, izzik, keresi vagy kerüli fogolytársait, figyeli az indulatok, a hangulatok, az ösztönök elfojtását vagy kirobbanását. Ő nemesember, művelt, a világkultúra birtokosa. Társai félvad, az állati sorstól elvadult, durva emberek.

Milyen vékony zománc a civilizáció! Talán a kultúra is! De a kivételek izgalmasak igazán. Kegyetlen élethez szokott muzsik mutatja meg igazi arcát 1-2 év után. Szelíd és jóságos. Vannak ájtatos, imádkozó alakok. Vannak gyilkolásra bármikor kész elvetemültek. Vannak magukba roskadó, cselekvésre képtelen emberek. Hány arc, hányféle jellem, Uramisten! Kialakulnak a kontúrok, megszületnek gondolatban a hősök, már ott van a tudat mélyén Raszkolnyikov, az öreg Karamazov, Dmitrij, Szmergyakov, Aljosa, Ivan, Miskin.

Ki teremt? Természetesen Dosztojevszkij. Irodalmi nevén Alexandr Petrovics. Van tehát egy félelmetes háromszög, amely kísért. Feltámadnak abban a háromszögben az Olvasó hagymázas őrületének kísértetei. A háromszögek csúcsai:

I. Miklós, orosz cár, aki eltiporta a magyar forradalmat.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, világirodalmi titán, aki Alexandr Petrovicsnak nevezi a rabot, a Feljegyzések… íróját.

Petőfi Sándor. Alexander Petrovics néven jegyezték be a Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség anyakönyvéve. Később, iskolai bizonyítványokban, katonaságnál is használta ezt a nevet.

Ember a talpán az, aki ezek után kordában tudja tartani a gondolatait. De miért kell kordában tartani azokat? Csak száguldjanak. Bent, bennünk zajlik az élet, nem kint, a nagyvilágban.

***

Ünnepre, évfordulóra készülünk. Nemcsak mi, magyar olvasók, hanem a nagyvilág. Kétszáz évvel ezelőtt, 1821. november 11-én született Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Néhány hónap van addig. Előlegezzük meg neki – szerény jegyzettel – az ünnepet, a köszöntést.

Hegedűs Imre János