Október eleje óta mondhatni, ki sem dugtam az orrom a falumból, legalábbis messze nem mentem, még a fővárost is sikerült elkerülnöm. Nem a vírustól való félelem tartott itthon, hiszen azzal már megmérkőztem az elmúlt évben, hanem inkább a maszkviselési kötelezettség. Eléggé nehezemre esik az állandó maszkban lét. Így kényelmesen, vagy néha kényelmetlenül, de már a második évszakot töltöm itthon.

Az elmúlt héten úgy hozta a sors, hogy a kellemes falusi életet néhány napra mégis föl kellett adnom, és meglátogatni az öreg hölgyet: Budapestet. Furcsa volt, útközben, mint mindig, csodáltam a tájat. A vadak a mezőkön, az olvadozó hótakaró, a jégen szikrázva táncoló napfény szinte ünnepélyessé tette a zötykölődő buszozást. Ám a megérkezést követően hamar elillant az ünnepi hangulat, sétára kerekedve a belváros felé, amikor épp nem fuldokoltam a szmogtól, akkor szomorú, elégedetlen és fáradtan pislogó szemeket láttam, és maszkokat a földön, meg rohanást. Csupán egyetlen kellemes színfoltja volt a sétának, az egyik üzletben egy vidám hölgy állt a pultnál, meg is lepődtem, hogy milyen kedves mosolygós volt, s szinte csicsergett, miközben fizettem, és újra az utcára léptem. Magányosabb és szomorúbb arcát láttam most Budapestnek, mint eddig bármikor, eszembe jutott az indulás, a buszról figyelt éledező, tavaszt váró természet, az őzek, a madarak, és hamarosan a szomorúság az én lelkemen is úrrá lett. Figyeltem a Dunát, a Parlamentet, a sirályokat, ahogyan a vízre ülve ringatóznak, de még ez a csoda sem enyhített azon a nyomasztó érzésen, ami beterítette a várost.

Azon gondolkodtam, hogy vajon mindig ilyen? Ilyen volt eddig is, csak sosem figyeltem meg ennyire? Nem tudom. Általában, ha olyan emberekkel vagyok körülvéve, akiket szeretek, akkor hamar eltűnik a rossz hangulatom, de most az sem volt elég. Voltam már Budapesten utazó, vendég, bentlakó, vándor, de sosem voltam még ennyire elvágyódó. A bezárt szórakozóhelyek, az üres padok… sosem hittem volna, hogy valamikor valahonnét a zaj és a tömeg fog hiányozni nekem, aki a világ végére menekült ezek elől. Akkor az hiányzott. A csodás Budapest arca csak akkor ragyog, ha élettel van töltve.

A lehető legkorábbi buszon már ott ültem és indultam vissza a nógrádi hegyek közé. Leszállva a buszról szinte haraptam a tiszta levegőt. Épp szikrázó napsütés volt aznap, és tartott még a hó. Valamilyen mérhetetlen béke és hála töltött el, mert éreztem, hogy haza értem. Megértek most sok rosszkedvű ismerőst, értem a feszültséget, a szomorúságot, a terhektől szabadulni vágyókat, és szívből remélem, hogy amikor legközelebb megyek majd Budapestre, nyitva lesz újra a világ, felpezsdül az élet, találkozhatunk este nyolc után is, és félelem nélkül megölelhetjük egymást.

Lőrincz P. Gabriella