Hegedűs Imre János írása Tamás Menyhért Trianon szédületében című verseskötetéről

Tamás Menyhért olvasói, hívei, rajongói közül sokan tanúskodnak arról, hogy prózában írt lírai oratóriuma, a Vigyázó madár (1981) megjelenése után fogadták őt először szívükbe, s raktározták el mélytudatukba. Az átváltozást írta meg ebben olyan hatásfokkal, olyan hőfokon, hogy úgy érezzük, fizikai mivoltunkban is részesülünk a metamorfózis csodájában. Az édesanya mondja, mórikálja „szárnyas beszédét” elhunyt férjéről: „Hátát nekivetette az oszlopnak, és mintha külön dóga lett vóna az égi s fődi világval, megosztotta magát a csillagokval, főddé, fává, madárrá változott, mikor milyen vót a lelkülettye, mintha reja maratt vóna a mező vigyázása, a termés, a gyökerek, az eső, a tiszta ég vigyázása.”

Akkor, a könyv megjelenésének esztendejében (1981) már tudtuk, mondtuk, hogy mindez a fiúra is érvényes, ezen csodákra ő is képes, intézhette volna szavait az édesanya költőfiához is. Mert Tamás Menyhért vigyázó szemét soha nem vette le arról a mezőről, amelyet hazának hívnak, arról a termésről, amelynek neve nemzet, s mivel éppen e kettőtől fosztotta meg a brutális történelem, a tiszta ég lett a hazája.

Azt már tudja minden olvasó, hogy a bukovinai székelységnek sok Trianonja volt. A bécsi matróna parancsára szétlövik Madéfalvát, százak, ezerek menekülnek Móduvába, onnan költözteti őket a generális Bukovinába, Bácskába telepítik haza őket, gyilkos partizánok elől menekülnek Dunántúlra, onnan vissza, Tolna megyébe. Ezt a borzalomsorozatot így, egyetlen összetett mondatban le lehet írni, el lehet mondani, de aki megélte, aki átélte azt, álmában is álomtalanul alszik.

A százéves gyászévfordulóra jelent meg Tamás Menyhért Trianon-könyve, s a nyitóvers erről az álomtalan álomról szól:

Sejlik, mindennap tapint-

hatóbban tisztul elém…

amit tán a lélek sem sejt:

jussolt álomként engem

egészít –

álomban, álomtalan:

hazának hitt haza!

Tamás Menyhért megszokott, szeretett arcával találkozunk ebben a kötetben is. Az olvasónak jól kell ismernie magyari nyelvünket ahhoz, hogy minden szavát megértse, hogy minden szavát jól értse, akkora a sűrítés, a nyelvi, gondolati tömörítés.

Hadikfalva emlékoszlopára egyik ciklusának a címe, s ő valóban szülőfaluja jelképes homlokára vési minden sorát. Szavai hasonlatosak a székely rovásírás betűihez, szakértők mondják, talán nem használtak őseink magánhangzókat.

Mivel a kötet a bősz diktátum 100. évfordulójára jelent meg, Trianon-strófákat szerkeszt. Nem vádol, nem átkozódik, egy szinonimája van a szónak: fájdalom: „Fájó vagyok. / Fogant fájás.” Nincs illetékesebb írástudó nála, megítélni Trianont. Nem a területdarabolás a diktátum legnagyobb bűne, hanem az, hogy magyarok millióit tette hontalanná, hazátlanná. Akik martak Magyarországból, azok közül az államok közül egy sem volt alkalmas arra, hogy más nyelvű népek számára is hazát jelentsen, teremtsen. Nem ok nélkül sír, könyörög Ady utolsó versében: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon”.

De nem volt irgalom: A ránk zúduló népek nemzeti karaktere nem alakult ki a klasszikus, XIX. században, és megkésve, a nagy háború poklában alakuló, fortyogó tudat nem ismerte a másságot, torz diadalmámorban taposott. Fájdalmas volt magyar százezreknek kézbe venni a vándorbotot vagy a koldusbotot, iszonyat volt idegen, vad határok között élni, de hazátlanná válni az ezeréves földön, az áldott szülőföldön maga volt a borzalom.

Erről ír Tamás Menyhért. Úgy ír, hogy egybeolvasztja a bukovinai székelyek történelmét a Trianon utáni összmagyarság történetével. Ő, a hiteles tanú igazolja, nincs olyan szó, nincs olyan ige, ami fölmenthetné a kontinens (és a világ) hatalmait, regnáló, toportyántermészetű urait, annyi fájdalmat, kínt, bánatot zúdítottak ártatlan milliókra.

Járja a magánemberi és költői útját Tamás Menyhért. Közkedvelt nevén: Menyus. Két arc, két viharlámpa kíséri útján, és világítanak: Tamás Lajos, az apa arca, és Kiss Emerencia, az anya arca. Alig van vers a kötetben, hogy legalább foszlányként ne bukkanjanak föl, mint a bujkáló holdvilág fénye éjszaka.

Magas, igényes, rangos költői nyelven szólal meg, prozódiája sem hétköznapi, áldást kér, áldást oszt népére; szóínséggel viaskodik („Szóínségben / aszály a száj!”); szívéhez, lelkéhez közelálló személyeket köszönt; költőtársával, Kalász Mártonnal beszélget, puha szavakkal gyógyítja a történelmi idegzsábát, hisz Bácskában az elűzött svábok házaiba telepítették a bukovinai székelyeket; a remény „világrését” nyitogatja népe, a magyarság, a székelység számára; Immanuel Kant axiómáját görgeti: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” De kiegészíti: „Szép (s jó), ami érdek nélkül tetszik.” És: Szép és jó, ami (aki) „Világot gyökereztet!”

Ismeri a költői imát. Kápolnanyelven könyörög az Úrhoz! Babitscsal, Illyéssel „beszélget”, és a Tamási-hős, Ábel „egyparancsolatú” igéjét idézi a hűségről. Nyelv-vagyonos Sütő Andrással osztja meg nyelvvédő gondjait: „Engedjétek hozzám jönni a szavakat!”

Bibliai parafrázis Sütő híres felszólítása, és Tamás Menyhért világához illik a Szentírás szelleme: tud ő a próféták, a pátriárkák nyelvén szólni, és gyakorolja az evangéliumok kegyességét.

(Nap Kiadó, 2020; CD-melléklettel)