„Minden gyermek művésznek születik, a probléma csak az, miként maradjon meg később is annak.”Számtalan életigaz gondolata közül ez is Picassótól származik, amiben jóval több rejtezik a művészet természetének lényegéből, az alkotószemélyiség látásmódjának időben zajló metamorfózisairól, mint amire e néhány szó első pillantásra következtetni enged. A gyermeki születendő tisztaság a gondolkozás hamvasságát is jelenti, holott később, éppen a spanyol nagymester volt az, aki a fényképezőgép legnagyobb megdöbbenésére a „hazugság” művészetét valósította meg, azt állítva, majd be is bizonyítva, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek mi látjuk. Merthogy mindig is két univerzum létezett: egy külső és egy belső. Míg a külső lét mindenki számára ugyanazt az arcát mutatja, addig a belső tükrözés elképesztően sokszínű, mivel kizárólagosan személyiségfüggő.

Minden gyermekrajz, még ha ákombákom is, a kis lények tudattárának korhoz kötött, rögzített gyűjteménye, egyfajta báj és derű föltétlen üzenete, ami még nem művészi törekvés, hanem a kép-nyelvi kifejezésmód, a sajátos narráció, beszédféle, tudásállapot elemezhető megnyilatkozása. Kiskorban e rajzok még nem a világ ismert képének mintáit követik, hanem sokkal inkább alkotójuk belső látását vetítik papírra. S ha már valaki a rajzolás ízét-zamatát megkedveli, könnyen korai szenvedéllyé is válhat, amihez rengeteg papír kell, mert, ha már rajzol, mérték nélkül szeret rajzolni, ábráit újra s újra kezdi, fáradhatatlanul építi, szövi, folyamatosan jobbat és még annál is jobbat akarva. Rajza lelki jelenségek és dimenziók tükre, amiben korán kiviláglanak énjének lényegi vonásai, így kiváló személyiség-kiolvasat ez, olyan, mint szívhangok kardiográf leirata. Szeretnek rajzolva saját rajzukban gyönyörködni, hiszen számukra ezek a nyomok az emberi „teremtés” első látható, tapintható örömei. A gyermekrajz életkorhoz kötött fejlődési íve lényegét tekintve hasonlatos a művészet ősállapotából elinduló folyamatok sűrített fázisaihoz, csak ami itt pár év alatt zajlik le, ahhoz a művészetek történetében évezredekre volt szükség.

Mert ha az őskorban létezett volna teherszállító kamion, azt egyik Homo sapiens felmenőnk bizonyára olyanszerűen rögzítette volna Lascaux vagy Altamira barlangjának többtízezer éves állatrajzokkal ékesített falára, ahogy azt a hétesztendős Peti rajzának szerkezete ma mutatja. Mert a „Költözködés” jelzéssel azonosítható sematikus vonalrajz mindent elhagy a közlendőből, ami nem a fő tartalommal kapcsolatos: ezért jelenik meg csupán a lényeg, a fuvarház hatalmas tömbje, ami iszonyú terhével valósággal megroppantja a parányivá zsugorított kerekeket. A jármű pedig csak a megosztott (csuklós) szállító teret és a hozzáillesztett vezetőfülkét dokumentálja, egyetlen magabiztosan futó vonal előadásában.

A másik rajz a nyolcesztendős Marci emlékeiből pattant ki, a sokatmondó „Ijesztő fogászat” címmel; itt az egy esztendő korkülönbség már az elmélyülés és a megfigyelés jóval árnyaltabb fokára ér el, hiszen gazdag képi tartalmának már célja van, „elborzasztani” a nézőt, de főként önmagát, úgy, hogy a fogfúrógép túlméretezett fegyverként emelkedve a magasba valóságos horror-fűrésszé avanzsál, belehasítva a rendelő légterébe. A székek üres sora a kiszolgáltatottság, a távolmaradás feszültségének szorongását demonstrálják. Az orvos homlokán világító lámpa, arcán maszk, jobb kezében óriáskalapácsként lendül a tükörlámpa, az összkép ettől lesz még rémisztőbb. A rajz legfőbb drámai üzenete a fúrógép rezgésére épülő erőteljes cikcakkos vonaljáték hangsúlyozott ismétlése. Érzékelhető a megidézett személyes emlékkép, ami gyermeki szemmel akár egészségügyi terrortámadásként is felfogható, mindamellett, hogy ezt ösztönös kompozíciós érzékkel, vitális vonaldinamikával rögzíti a felület hangsúlyos-hangsúlytalan párosának harmonikus egyensúlyában. Forma-arány elemei máris művészi rajz benyomását keltik.

A színes rajz szintén Marci-alkotás, annak is lehetne „Költözködés” a címe még a Star Wars, a Csillagok háborúja betűjelzés mellett is. Az ábra minden festői kidolgozottsága ellenére sem vész el a részletekben, nagyvonalú és lényegre törő, egyensúlyozott színkiosztással, a tömör és levegős részek jó arányérzékű kimérésével.

Végül jellemezzük bár röviden a gyermekrajz fejlődésének néhány modellezett vonását, ami természetesen személyenként fölöttébb eltérő toleranciákat jelenthet:

– (Kb. 5 éves korig.) A céltalan, szabálytalan firka ideje, a rajzolás műveletét utánozza, konkrét látás-képzet nélkül.

– (Kb. 10 éves korban.) A sematikus ábra szakasza, a képzelet már formát nyer, de előbb jár, mint a rajzi készség. A művészi fejlődés felé haladás – vagy nem – útelágazása.

– (Kb. 15 éves korban.) A személyessé, individuálissá válás fázisa, az értelem kap szerepet, a megfigyelés dokumentálásának fontossága elnyomja a képzelet kötetlenségét.

– (Kb. 18-20 éves korig.) Igyekszik híven feltüntetni a látottakat, ám rájön, hogy nem képes azonosat teremteni a valósággal, ez kedvét szegi. Elválik, hogy csakazértis művészi pályát választ-e, vagy lemond róla.

Mindez skolasztikus megközelítés persze, a helyszínhez méltóbban illene Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című versfüzérének világát felidézni, ahogy az ifjúság színpompás évei szürkülnek, fakulnak, sápadnak a tovapörgő időben, vagy ahogyan a Mostan színes tintákról álmodomsoraiban a legszebb kor ártatlansága nyer lírai megfogalmazást. Ám ha Picassóval kezdtünk, zárjunk szintén az ő gondolatával: „Már ifjú koromban úgy rajzoltam, mint Raffaello, de egy élet kellet ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyermek.” Gondolom, hihetünk neki. Nem akárki mondja…

Árkossy István