Éppen egy esztendeje jártam legutóbb Győrben: két héttel a maszkos-tilalmas-bezárásos pandémia legelső hulláma előtt. Az a néhány télvégi nap volt a búcsúm a rendes kerékvágástól, a szabad élettől. Elképzelhetetlen dolgokat műveltem: részt vettem egy irodalmi rendezvényen, a nézők, igen, a valódi nézőközönség soraiban ülve egy zsúfolásig megtelt teremben. A végén svédasztalos fogadás is volt, és ott bárki az ételekhez férhetett, bizony, húsz-harminc centire állva a szomszédjától. Másnap túrós csuszát vacsoráztam, igen, va-cso-ráz-tam este hét óra után a Matróz kisvendéglőben; úgy van, egy nyitva tartó étteremben. Cukrászdában is üldögéltem, költői testemet áztattam a termálfürdőben – na ne, ez már tényleg túl merész…

A Matróz vendéglőtől nem messze, a győri barokk sétálóutca kiszélesedésében áll a szódavíz emlékműve: egy embermagasságú szifon. Világháború előtti vendéglátós szakkifejezéssel: spriccer. Fel is írom a bakancslistámra, hogy majd egyszer, nagyon sok idő múlva, azaz a pandémiás téboly elmúltával ismét látnom kell élőben. (A lista sajnos egyre hosszabb.) Ez az emlékmű természetesen azért került éppen oda, a Széchenyi téri bencés rendház és gimnázium mögé, mert a szóda a bencés szerzetes Jedlik Ányos találmánya, 1829-ből. Legalábbis Jedlik abban az évben tette közzé a szódáspalackról és a szódavízgyártásról szóló dolgozatát.

Az elmúlt húsz év során több költőtársamnak is előadtam ezt a szódás történetet, és csodálkozva tapasztaltam, hogy nem ismerik Vörösmartytól a Fóti dal című költeményt, amely a szóda első megverselése, emelkedettebben: a szikvíz beemelése a magyar irodalomba. Mihály 1842. október 5-én, tehát szüreteléskor írta Fáy András fóti pincéjében. Lássuk be, bordalnak aránytalanul hosszú, és még színjózanul is embert próbáló feladat az előadása, pláne az eléneklése. E strófával indul:

Fölfelé megy borban a gyöngy;

Jól teszi.

Tőle senki e jogát el

Nem veszi.

Törjön is mind ég felé az,

Ami gyöngy;

Hadd maradjon gyáva földön

A göröngy.

Az anekdota szerint a nevezetes szüreti mulatságon a mester, Jedlik Ányos is jelen volt. Éppen Vörösmartyval koccintgatott, amikor merész ötlete támadt: Fáy András borocskáját felspriccelte szódával, és azt mondta, hogy ezt mostantól illessék a spriccer szóval. (Németesen írva: spritzer.) A szőlő erjesztett levét fölöttébb kedvelő Vörösmarty erre azt felelte: „Spriccer? Ez túl németes. Jobb és magyarosabb, ha fröccs a neve.” És lőn. A pincében töltött este végkifejletéről nincsenek pontos ismereteink – ám gyanítható, hogy éjfélkor a dicső társaság egyetlen tagja sem mutatta be a mérlegállást.

Mellékszál: hosszú évek óta figyelem a borospalackokra ragasztott címkéket, az ott összehordott közhelyeket. A néhány soros ajánlókból mindig megtudom, hogy az adott bor „vidám baráti beszélgetésekhez” illik, nemkülönben „finom ételekhez”. A debrői hárslevelűtől a somlói juhfarkig és a móri ezerjóig minden bor baráti beszélgetésekhez passzol. Továbbá a fehérborok halételekhez, szárnyasokhoz, a vörösborok sertéshez, marhához és vadhúsokhoz. Az édes borok pedig desszertekhez. Végső soron együttérzéssel gondolok a reklámszövegek szerzőire, mert öt sorban mi mást is írhatnának? Azt mégsem állíthatják, hogy „Ezt a kiskunsági tájbort kiégett alkoholisták otthoni magányos berúgásához javasoljuk.” Vagy pedig: „Ezt a 450 forintos bort Önnek készítettük, ha éppen szakított, és szét akarja csapatni magát.” Netán: „Ebbe a szép plasztik flakonba zárt Koccintós különlegességünket a tablettás pancsolt borok kedvelőinek hoztuk létre.” Pedig mennyivel őszintébb lenne!

Zsille Gábor