Vízkereszttől húshagyó keddig tart a farsangi időszak. A mulatozások, a játék, a farsangi fánkok és népünnepély. Mint egy természetes hullámzás az ünnepek körében: adventkor elcsendesedés, karácsonykor béke, újévkor mulatság, aztán csönd, majd farsangkor megint mulatás, aztán böjt, az egész, akár egy hatalmas hullámvasút, mindennek ideje és rendje, mint a vetésnek és az aratásnak. A farsang farka, a télbúcsúztató, az ünnepi karnevál leglátványosabb része a mohácsi busójárás. De hogyan is maradhatna ki egy ilyen forgatagból a szerelem? A lányok apró bokrétákat juttattak el a rokonok közbenjárásával a kiszemelt fiatalembereknek, tették ezt a farsang első vasárnapján, a vízkereszt utáni első vasárnapon. A bokrétát az ifjak a kalapjukra tűzték az utolsó farsangi vasárnap reggelén, ezzel jelezvén, hogy eljegyzik a leányzót, akitől a bokrétát kapták.

A farsang végeztével kiszebábut vagy koporsót égettek, elzavarták a telet, s valóban, az ember lelke, amint hosszabbodni kezdenek a nappalok, egyre inkább várja a tavaszt, többet kíván a levegőn lenni, megújulni. A tél végét, a tavasz kezdetét ünnepelni vágyunk, valaki hangos mulatsággal, valaki pedig egy kerti hintában üldögélve vagy kirándulással, de valamilyen formában üdvözölni kell a kedves évszakot.

Egy éve még nem is sejtettük, milyen rendhagyó hónapok előtt állunk, ki tudta volna elképzelni a kijárási tilalmat, az elmaradt tűzijátékokat, egy olyan világot, ahol maszkban várunk egy csodára, de legalábbis egy oltóanyagra. Elmarad idén a farsangi maszk, helyette olyan egészségügyi maszk van az arcunkon, amit szívünk szerint soha többé látni nem akarunk, örömünnepnek számít, ha a rokonokkal tudunk találkozni, és igazi izgalom nyolc után öt perccel hazaérkezni. De a vágyakozás a tavaszra mégsem változott, sőt, talán sokkal inkább van rá igény, mint azelőtt. Nem akarunk eltakart arcokat, sem félelmet, sem korlátozásokat, csak élni, a megszokott módon, vagy kicsit jobban, de mindenképp szabadon.

A februári vacogás már a napfény és a rügyek utáni sóhajtozásba csap át. Az idei évben semmi nem a megszokott mederben folyik, a járvány megcsonkította nem csupán az életünk menetét, hanem a régi, és egyre távolodó hagyományainkat is. A legfiatalabbak számára már eddig is csak mese volt az egykori farsang. A vidéki fiatalok, vagy azok, akik jószántukból vagy családtagjaik unszolására részt vettek már ilyen ünnepségen, talán még hiányolják, de badarság volna abban hinni, hogy a többség őrizni szeretné a farsangi hagyományokat. Hogyan is lehetne elvárni most, hogy egy fiatal lány tudjon fánkot sütni, vagy büszkén hordjon népviseletet? Az egésznek van valamiféle romantikája, érdekessége, de ennél több csak nagyon ritka esetben érinti az ifjakat. A lelkes, de elhivatott kevesek jelenleg az online tér kihasználásával szerényen, halkabban, mégis köszöntik a tavaszt, és várják az új csodát, mert az idén sem marad el.

Lőrincz P. Gabriella