Le akar szakadni, ezt határozta el végül. Hogy pontosan honnan, azt talán nem is tudta, nem hálóról, nem energiaforrásokról, inkább csak ösztönösen visszavágyott valami előző állapotba, ahol még közelebb van a föld, ahol az igen igen, a nem nem. Túl sok a nesz körülötte, nem is neszek, hanem zajok, lármák, lármás odabent is a feje, sok a tárgy, sok az inger, hol van ő mindezek között. Meg kell keresnie újra a saját folyóját, fáját, vissza kell csendesülnie magához. Csak hát az milyen volt, és mikor?

Miután nem tudott válaszolni a saját kérdéseire sem, úgy döntött, hogy kívülről indul, onnan kezdi meg a tisztogatást, a selejtezést. Először is ki fogja dobni minden ruháját, amelyik nem természetes anyagból készült (tehát szinte mindenét). Bőrt soha többé nem hord, ezt is elhatározza, és kézműves szappant használ a jövőben, de legjobb, ha maga is készíti el. Megtanulja, elkezdi, belevág. Gyertyát önt, répát rágcsál a buszmegállóban, miközben sóvárogva nézi a hamburgert három fogcsattogtatással magába gyűrő srácot. Nem a hamburger nyomasztja, hanem az a fajta habzsolása az életnek, ami a másikban megvan, belőle pedig hiányzik. Azon gondolkozik, miért van az, hogy hetek óta csakis tisztított vizet iszik, mégis reggeltől estig gyengének érzi magát. (A hamburgert faló srác közben még egy csokis fánkra is rávetődik.)

Összejön bőnadrágos pasasokkal önismereti táborokban, akik saruban járkálnak, színes ingekben, borostával vagy formázott arcszőrzettel. Elmagyarázzák neki a szeretet helyes felfogását. Szeretik őt, de mást is szeretnek, hiszen a szeretet végtelen, sőt, meg is sokszorozható, tehát az a természetes, ha a szeretetüket megosztják. Egyéb nőkkel is természetesen. Egyéb nők testével is természetesen. Aki csak egyet akar, az nem szeret, hanem birtokol. Birtokolni pedig tilos, hiszen, amit kapunk, azt csak kölcsönbe kapjuk, úgyis vissza kell adni mindent, ne ragaszkodjunk tehát nagyon semmihez. Ami a tiéd, az az enyém is. Ne akard, hogy csak a tiéd legyek, másnak is szüksége van rám. Efféle gondolatokkal tömik a fejét. Ez eleinte rosszul esik neki, szenved miatta, aztán beletörik. Hát leszakadó akart lenni, öntörvényű, szabadságot harapó, ha ilyenek a szabályok itt, ebben a birodalomban, tartsa be.

Betartja. Először szinte házvezető lesz az egyik férfi házában. Gyomlálja a kertet, zöldséget vesz a piacon, szabad tűzön, kondérban zöldségragut főz belőlük, darabolja a padlizsánt, közben hallgatja a szabad elméről és testről szóló tanításokat. Hétvégenként megtelik a kert, hosszú hangszereket fújnak, dobokat ütnek, földön ülve esznek, neki is jut mindenből, csak a figyelemből kap keveset. Nem boldog, de majd csak az lesz, hiszen itt van a kapujában. Négy hétvégén át főz, darabol, aztán a férfi nem hívja el újra, az ötödik héten már nem tart igényt a darabolásaira sem. Nem durva vele, nem szakít, csak nem hívja el többé. Rákérdez, hogy akkor mi lesz szombaton, a férfi mosolyog, hát mi lenne, édes, a szokásos, de te már járd a magad útját, eléggé megerősödtél közöttünk, tovább kell lépned, ez ám a fejlődés, majd ráérzel az ízére. Sírdogál néhány napig, aztán nyúl a következő indáért. Az sem jobb, de legalább belekóstol idegen életekbe, tevékenységekbe. Egyikben sincs otthon, csak másol, közben valahogy mégis erősödik, legalábbis ütésállóvá válik, megtapasztalja, hogy mi nem ő. Majd elkezdenek miatta is sírdogálni, pedig csak azt teszi, amit megtanult: használ, utána kidob. Elhagy.

Otthon éppen ellentétes életet él: megőrzi a szép formájú üvegeket, a hátha valamire jó dobozkákat, szelektíven gyűjt, adományoz, újrahasznosít. Mindeközben egyre jobban fél az ételektől, életektől, bizalmatlan az emberekkel. Elhatározza, hogy regisztrál a keresztény társkeresőn, aztán elveti az ötletet: attól tart, hogy onnan meg három perc alatt kirúgnák.

Himbálózik ide és oda, persze, leginkább tartozna valahová, ahol nem csapnak a kezére, ahol ő a hiányzó darab a mozaikból.

Esténként megiszik egy üveg rozét, végigbogarássza a hírfolyamot, csoportokat keres, ahol még nem járt, ahová még nem csatlakozott. De nincs háló, ami megtartsa, nincs kéz, ami érte nyúlna.

Mi a baj velem? Kifosztottnak érzem magam – pedig mennyi mindenem van… – gondolja. Végignéz a kavicsokkal teli üvegein, megannyi folyóparti séta emlékét őrzik.

Ez vagyok én, gondolja. Kacatgyűjtő, emlékgyűjtő, mindengyűjtő. Őrző, és nem kidobó, elhagyó.

Ettől a gondolattól picit jobb kedve lesz. Szépen kicsomagolja a kidobásra szánt dobozokból a fölöslegesnek ítélt tárgyakat, visszacsempészi a szekrényébe azokat a ruhákat, amelyeket megszeretett, hiszen együtt éltek át jót és rosszat. Aztán nekiáll palacsintát sütni magának. A nagymamája jut erről az eszébe. Lehet, nyáron megpróbálkozik a lekvárral is, szeretné megtudni, mit érzett anyukája, nagymamája, miközben forró üvegekbe töltötték a napfény gyümölcsízét. De hiszen tartozik valahova, és nem is akárhova, gondolta.

Bepittyeg a telefon, a szakállas pasas üzenetét hozza.

„Szombaton megint leszünk, jössz?, ennyi csak az üzenet, se megszólítás, se jó estét.

„Köszi, jól vagyok nélkületek. Jól vagyok.” Ennyit pötyög csak be, és akkor, nagyon hosszú idő után először azt érzi, hogy tényleg jól van. Legalábbis abban a pillanatban határozottan jobban, mint tegnap volt.

Mirtse Zsuzsa