Kinek a tulajdona?
Kétpólusú lesz a jövőben hazánk időjárása, nyilatkozta január elején az egyik legismertebb honi meteorológus. Vagyis a Kárpát-medencében megszűnik a hagyományos, négy évszak szerinti világ, amelyben tavasz, nyár, ősz és tél váltogatta egymást. A tudományosan érzelemmentes kétpólusú kifejezés komor valóságot takar: két szélsőség között ingázó, végletes. Az egyik pólus, pontosabban véglet az extrém hideg lesz, a másik pedig az extrém hőség. Egyik jobb, mint a másik. Csapadék szempontjából pedig monszunszerű esőzések, illetve aszályos időszakok váltogatják majd egymást.
Mindez nálunk is drámaian csökkenteni fogja a biodiverzitást, azaz a biológiai sokféleséget: viszonylag pontosan modellezhető, hogy az éves átlaghőmérséklet emelkedése miatt (Celsius-fokonként) a növény- és állatvilág hány százaléka fog eltűnni hazánk területéről, Európából, valamint az egész bolygóról. Az Arizonai Egyetem két professzorának friss számításai szerint a legkevésbé szörnyű forgatókönyv az, hogy 2070-re a fajok 16–30 százaléka kipusztul. A rosszabb, sajnálatosan valószínűbb esetben viszont ötven éven belül az összes faj felét végleg elveszítjük. Az első állatfaj, amely bizonyítottan a klímaváltozás miatt veszett oda, az Ausztráliában honos korallszirti mozaikfarkú patkány. 2019-ben nyilvánították hivatalosan kihaltnak, mivel tíz éve nem észlelték élő példányát, sem bármilyen nyomát. Az apró rágcsáló a sarkköri jég olvadása miatt megemelkedett tengerszint áldozata lett: egyetlen élőhelyét, egy korallzátonyon elhelyezkedő szigetet az ezredforduló óta többször is elárasztotta a víz. (2008-ban még ötven példánya élt, közülük néhányat biológusok elszállítottak, hogy állatkerti körülmények között szaporítsák őket, de a kísérlet kudarcba fulladt.)
Reálisan megállapíthatjuk: a kies Pannóniában már az elmúlt két évtizedben is csak többé-kevésbé, jelzés értékűen voltak évszakok. És ha visszagondolunk a mögöttünk hagyott két-három évre, emlékezhetünk: az aszály és a hőség, illetve a monszunszerű esőzés váltakozása is megvalósult már, nem kell jövő időben beszélni róla. Nincs min nagyokat csodálkoznunk, nincs itt semmi meglepetés. Már a kilencvenes évek végén mondogattuk egymásnak, hogy hamarosan úgy fogunk élni Magyarországon, mint az angolok: az évszakok egybemosódnak, értelmüket veszítik, és helyettük csak általános értelemben vett időjárás lesz – rapszodikusan egyik nap ilyen, másik nap olyan, és a hónapok nem tagolódnak egymástól karakterisztikusan különböző évszakokra. Ez életünk minden területére kihat, még a nyelvhasználatra is. Hiszen az évszázados időjárási megfigyelések, népi bölcsességek és mondókák sorra érvényességüket (vagyis értelmüket) veszítik, ebből következően el fognak tűnni a közbeszédből, a köztudatból.
Mindezek miatt, megfejelve a koronavírussal, társadalmi szinten mintha alkonyi hangulat lenne. Állandósult szorongás amiatt, hogy a plafon már repedez, és nemsokára a fejünkre szakad. A Kosztolányi által megverselt „tudom, hogy el kell mennem innen” érzés. S ha már a Hajnali részegség, akkor különösen időszerű lenne felfognunk, magunkévá élnünk a záró négy sorát: „úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.”
Az 1945-ben született lengyel költő, Adam Zagajewski aligha olvasta Dezső versét, huszonöt évvel ezelőtt mégis rokon gondolatokat vetett papírra. Versének címe A láthatatlan úr, valami Zsille nevű alak fordításában idézem:
Kinek a tulajdona a Föld, kérded
álmélkodva. Nappal szögletes
koponyájú férfiak, csendőrök
veszik birtokba. Éjszakára
aztán újra a mi hazánk.
Kihez tartoznak a juharlevelek,
ki edzi meg az órarugókat?
Mennyi tévedés, ha a láthatatlan
úr a tapintható valót kormányozza,
hány és hány közvetítő, rókakép,
ravasz félmosoly, alattomos halál.
Zsille Gábor