Gyakran vagyok fiatalok között, de az sem ritka, hogy óvodákban vagy általános iskolákban tartok előadást. Bár szoktam mondani, hogy a középiskolásokkal szívesebben beszélgetek, ez talán csak azért alakult ki, mert a kisebbektől szinte elolvadok, és nehezen megy az előadnivaló, amikor csilingelő hangon inkább énekre vágynak.

Mindenesetre az egészen kicsik miatt jutott eszembe a következő gondolatsor. Helyesebben egy kedves barátommal beszélgettem, aki eszembe juttatta, milyen is a valódi vezérfonal. Arról beszélt, amikor a gyermekek csoportja nem egymás kezét fogva indul valahová, hanem egy madzagot fognak két oldalról, elől és hátul pedig egy-egy óvónéni vigyázza őket. Így, ezzel a vezérfonallal senki nem kallódik el, figyelnek egymásra, és úgy segítik egymást, hogy észre sem veszik.

Nem tudom, a gyakorlatban létezik-e még ez a rendszer, de régen létezett. Ezen csoda mentén indult el bennem a vezérfonal gondolata, s az, hogy mennyire szükséges egész életünkön át, talán az élet minden területén. Nyilván nem egy jobbra-balra ficánkolás, nem egy hadd bontakozzon ki, mert azt csak így lehet dolog ez, viszont arra kifejezetten alkalmas, hogy érezzük, nemcsak magunkért, hanem másokért is felelősséggel tartozunk. Irányt mutat, de önállóságot enged, egyszerre ad szabadságot és biztonságot. Jó esetben, egészen kicsiny korunkban kapunk egy ilyen fonalat; jó esetben van valaki, akivel megyünk az úton, aki tapasztalt, és vigyáz, felsegít, amikor elesünk. Mert elesünk gyakran az életünk során. Kisebb korban jó, ha a fonal másik oldalán ott egy testvér, unokatestvér, mert velük minden megbeszélhető; jó, ha elől és hátul ott vannak a szülők, nagyszülők, akik felsegítenek, tanácsolnak vagy helyre raknak, ha kell. A mesterségek elsajátításához a mesterek (a nevelők, a tanárok és sok más ember) fonala szükséges. Később, amikor társat választunk, szintén van egy ilyen fonal, amit majd együtt viszünk, miközben elől és hátul jó, ha ott vannak a szülők – ez már így három család. Ebbe a biztonságba születnek bele a gyermekek, mindjárt hat ember, két szülő és négy nagyszülő szeretetébe, persze bővülhet a kör a keresztszülőkkel, nagynénikkel, nagybácsikkal, de a lényeg maga a vezérfonal.

És milyen szép volna, ha igaz lenne. Valószínűleg már kikopott ez a fonalas gyakorlat, s kicsit sem biztos, hogy a gyermek családba születik. Az sem, hogy négy nagyszülő veszi körül a fiatal kis családot. A rokonokkal már nincs olyan viszony, hogy a fonalhoz közel engedjük őket, a keresztszülő is csak ünnepekkor látogatja meg a gyermeket, a nevelésében nem akar részt vállalni, lehet, hogy nem is engedik neki. És ahhoz, hogy a társat választó fiataloknál legyen egy ilyen fonal, a meglévő sajátjukat össze kell fonni párjukéval, amihez a szülők és rengeteg ember szeretetteljes segítsége szükséges – talán ilyesmit jelképezhet az esküvőn való családi részvétel, a lakodalmi ünnepség.

Vezérfonal nélkül minden összekuszálódik, védtelenek maradunk, kifosztottak. Az egészben a legjobb, hogy visszamehetünk, megkereshetjük: a fonal két oldalán ott állnak a szülők, nagyszülők, akkor is, ha már nem látjuk őket, ott állnak a testvérek, ott állnak a barátok, akik várják, hogy visszataláljunk.

Lőrincz P. Gabriella