Pattogzik a festék a sífelvonó fordítóállomásának vázáról, helyére-alája barna rozsda kúszik, az építmény alatt bozót indult növekedésnek, a Hoth bolygón bizonytalan ideje semlegesített birodalmi lépegetőre hajaz leginkább. A többi oszlop alját is belepte a gaz, ha valamely emberfeletti hatalom beindítaná a felvonót, a lelógó szárak nyomban bele is akadnának a nyomvonalon sorjázó bokrokba. Eladó a pálya (minden eladó?), vagy már meg is vették (mindent megvettek?), a bozótot ez nem érdekli, csak teszi a dolgát, nőttön-nő, csak vonja ki egyre a szén-dioxidot a légkörből, s építi be saját testébe, a mi legnagyobb örömünkre és bosszúságunkra.

A dombon zsibongó siserahad, szánkózik kicsi és nagy, inkább kicsi, sikoltozva csusszannak, sokuk életében először szánkózik, és senki nem tudja, mikor és hol fog legközelebb, már kisütött a nap, olvad a hó, holnap talán már nem lesz jó a pálya, hacsak nem hull utánpótlás, hulljon! Legyen fehér már az utca, fehér már a muszka, pepita a néger,^[1] mindenki szánkóra, síre, nejlonzsákra fel!

Susog-süvít a csípős szél a kopár fák, a rozsdás vasak között. Hallom belőle az egykor itt sízők boldog kacarászását néhány félelemről árulkodó szipogással keveredve, látok színes öltözékeket, szemüvegeket, különféle fejfedőket – arcokat azonban nem, fél emberöltő alatt kikoptak a szélből.

Róka nyoma lehet a hóban, nyugat felé tart, elindulok, követem. Bőven megülik a vízkristályok a füveket-fákat, a fényképezőt el sem teszem, ha lemerül az akksija, hát lemerül, régen láttam havas tájat, nem spórolok. Cinegék tollászkodnak fiatal tölgyfán, mátyásmadár száll fáról fára, tán keresi korábban eldugott konzervjeit. Megállok, nézem őket, tekintetemmel követem hebrencs szálladozásuk. Az erdő felől fuvallat ér, megborzongtat, nem ezt vártam, hallom benne a katonákat, akik menekülnek más katonák elől, a lihegést, a gyors szívdobogást, itt érte őket a vég, itt éri őket mai napig a tisztelet, fejemben patefon szólal meg, recsegő hanglemez, „ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki,senki, aki él, tavasz sem fakaszt rám zöldet, elhordja rólam a földet majd az őszi szél”.

Fagyöngy telepedett meg az út menti bokrokon, alacsonyan pöffeszkednek, alig fejmagasságban, letépek néhány ágat, jó lesz szépségnek a lakásba. Aranysarlóval szüretelném, ha druida lennék, ha sárga fagyöngy lenne, nem fehér, vagy más aranyeszközzel, hogy ne veszítsen erejéből, mégpedig újhold utáni hatodik napon. Ha nem érném el a fának e kínját, aranyhegyű nyíllal lőném el a tövét, s elkapnám estében, mielőtt földet ér. Fehér birkát áldoznék utána, hogy zsákmányomra elnyerjem az istenségek áldását. De nem vagyok druida, jó nekem így, ágtörögetve.

Vissza kell fordulnom, barlangi búvároktól tanultam annak idején, a légzőgáz egyharmadát szabad elhasználni befelé, a kijutásra maradjon meg a kétharmad. Levegőm végtelen, de időm palackozott, kétharmadot tartogatok a visszajutásra, túrafelszerelésem nem volt kéznél, városi bakancsban csúszkálok a havon, egy rándulás elég, ne adj egy ficam, máris dugába dőlnek terveim, rövid s hosszú távúak mind. Körtvélyespuszta, nem jutok ma el hozzád, talán máskor, talán a másik évszakban, megnézem a kápolnád, megmászom a kilátód. Hátra arc, előre indulj!

*

Itthon kinézek az ablakon, látom, jól megrázták odafenn a dunnát, ez igen, ez már döfi, ne is hagyják abba egy ideig, amúgy is kovid van meg maraggyotthon van, mikor havazzon, ha nem most, hát reggel az utca, a muszka, a néger mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Egyelőre ne pakoljuk hát el a szánkókat. És ebből az alkalomból elárulok egy titkot: budapesti felebarátaim, szánkózni nemcsak a Normafánál lehet!

Király Farkas

[1] A kurzív szövegrészek Szabó Lőrinc Esik a hó című verséből származnak.