A kis tó körül emberek futnak, a nagyobb tó körüli futópályán szintén. Lillafüred, Dobogókő, Kékestető, Normafa – a legnépszerűbb kirándulóhelyekre ki kell tenni már a „Megtelt” táblát, kocsisorokban üldögélnek az odalátogatók szebb kilátást, jövőt várva. Kirándulós csoportok szerveződnek, ki hol volt, hová érdemes még menni, ajánlják egymásnak a titkos helyeket, kevésbé felkapott útvonalakat, látnivalókat. Tavasszal macilaci-kosarakkal, most, télen inkább forraltboros termosszal, teával vagy nagyon lapos üveggel felfegyverkezve indulnak az útnak. Lányok, asszonyok illatos rózsaujjaikkal kötni, horgolni kezdenek, színes fonalakat gyűjtögetnek kosarakban. Elkészül az első sapka a barátnőnek, testvérnek, kedvesnek, hosszúak az esték így, magunkra zárva. Reneszánszát éli a kovásznevelgetés (még nevet is adnak ezeknek a kis „élőlényeknek”), a kenyérsütés. Írótársam kanalat faragott fából, sokan pedig tavaly készítették el életük első lekvárját. Ha nem tudnám, hogy mi van mindennek a hátterében, azt gondolnám: lám, oly szépen is tud élni az ember… Mozgásba jött az ország annak ellenére, hogy vesztegzárra van ítélve. Valahol egy ősi, bölcs útmutatást, tanácsot követünk ilyenkor.

A mesék azt tanítják: indulj el! Ha baj van, ha bajban vagy, ne maradj veszteg, ne kövesedj meg, hanem indulj, és küzdj meg azért, ami a tiéd, azért, akin segíteni tudnál – és persze, küzdj magadért is. Ugyanakkor tudjuk, tapasztaljuk, hogy legkevésbé akkor vagyunk képesek elindulni, amikor az szükséges lenne. Amikor a fehér is fekete, amikor az ajtóig is nehezen jutsz el, nemhogy az Üveghegyig. Amikor fel sem merül, hogy mesebeli segítőid nyelvét megértsd, hiszen abban a pillanatban éppen magadat sem érted. Amikor mindenki szembejön. Pedig – egy emelettel a jelképes szint alá szállva is – a mozgással lehet legkönnyebben segíteni magunkon, ezt megtapasztalhattuk.

A mindennapjaimban a mozgás egyre fontosabb. Nem kidobott idő, nem alibitevékenység, hogy valamivel elüssem üres óráimat, hanem az egyik legfőbb szövetségesem. A környezetem ezt tudja is rólam: ha igazán jó ajándékot szeretnének adni, akkor a súlyzók, erősítő szalagok, meselabdák között érdemes keresgélniük, mert azokkal szereznek a legnagyobb örömöt. Vagy: ha meglepetéstúrára hívnak, erdőjárásra, kilátópontról nézni és elcsodálkozni, mi mindenünk is van. Patakot követni, a rét virágait meghatározni, utána latin neveket bogarászni, hogy mit is láttam. Minél többet ki, a szabadba, a Jóisten kék ege alá. Akkor is, ha éppen nem kék, akkor is, ha éppen hideg van.

Tavaly sokan, nagyon sokan választották az elindulást a lehetőségeik felé, ösztönösen követve egy bölcs, sokezeréves tapasztalaton alapuló tanácsot. Olyan tájakon jártunk az elmúlt esztendőben, ahol talán soha életünkben – pedig karnyújtásnyira vannak tőlünk –, olyan tevékenységekben leltük örömünket, amelyekről nem is gondoltuk volna, hogy belevágunk. A szorításban talán több kaput tudunk megnyitni magunkban. Hogy mindezekből mi tud beépülni tartósan az életünkbe, hogy öt év múlva is fogunk-e kovászt nevelgetni, hétvégén titkos barlanghasadékban mászkálni, vagy csak múló szenvedély ez, nem tudjuk még. De akkor is gazdagabbak lettünk, ha majd egyszer felhagyunk velük, ha majd újra éppen semmire nem lesz időnk. Jó érzés lesz visszagondolni arra, hogy meg tudtuk tenni, képesek voltunk rá – noha nyilván sokszor éreztük azt, hogy a fehér is fekete, hogy az ajtóig is heroikus küzdelem eljutni, és hogy mindenki szembejön.

Mirtse Zsuzsa