Felkérést kaptam az egyik írótársamtól: bekapcsolódnék-e egy játékba az olvasás népszerűsítéséért. Nincs más dolgom, mint a tíz legkedvesebb könyvemet ajánlani. Nem kell magyarázat, elég a borítóképét megmutatnom, és játékba hívnom minden kép kapcsán egy-egy újabb barátomat.

Elgondolkoztam azon, hogy mit is választanék, hogyan is válaszolnék – elsősorban magamnak – érvényesen erre a kérdésre. Sokat olvasok, de leginkább szakkönyveket és pályatársakat. Sokat olvasok a munkám kapcsán is, hiszen szerkesztőként is dolgozom. Betűországban élek, kézirathegyek, könyverdők és verspatakok között. Ám a mai olvasmányélményeimnél mélyebben bevésődtek azok a könyvek, amelyek a felnőtté válás érzékeny időszakában értek el hozzám. Megpróbáltam évekkel később újra elolvasni mindegyiket, de már nem úgy hatottak, mint először. Mégis érdekes volt kézbe vennem őket.

Egyetértek azzal, hogy könyvbe tollal írni barbárság, de azt sosem álltam meg, hogy ceruzával halványan ne húzzak alá sorokat, ne készítsek apróbb jegyzeteket az oldalak szélére. Ezek az aláhúzott sorok nagyjából meg is rajzolták az akkori személyiségképemet.

A csendes, állhatatos, belülről lázadó hősökkel éreztem lelki rokonságot: Clarisse-szal Ray Bradbury Fahrenheit 451 című kötetéből, aki az eső ízében a bor ízét vélte felfedezni, szerette szagolgatni a fahéjillatú őszi faleveleket, és sosem mulasztotta eldörzsölni a pitypangot az állán, hogy megtudja, szerelmes-e. Michael Ende Momójával, a furcsa kislánnyal, akihez szívüket kiönteni jártak az emberek, mert nemcsak meghallotta a szavukat, de olyan bátorítóan tudott hallgatni és meghallgatni, ahogy senki más a városban. Ha baj volt, mindig ott találták a helyén, és sosem lehetett rosszkor érkezni hozzá: mindig éppen ráért mindenkire. Mindkettőjüknek egészen különös kapcsolata volt a megélt idővel. Más ritmusban éltek, mint a többiek, egyáltalán: volt saját, belső ritmusuk, amelyből nem engedték kizökkenteni magukat. Otthonosan éreztem magam közöttük. Abban a félálomvilágban, amelyben éltem, máshogy mértek az órák, máshogyan telt az idő. Megcsináltam mindent, de a magam tempójában, a magam módján. Nem szerettem sietni, kapkodni, hiszen a sietség ölte meg a Sárga Kígyót is, aki a Napot megette – ahogy A dzsungel könyvének az egyik legtitokzatosabb mondata tartja. Ez is fontos könyv volt, most is az.

És persze ott van a kiemelt olvasmányaim képzeletbeli polcán Kosztolányi Esti Kornélja. Emlékszem, milyen gyakran éreztem azt én is, hogy van egy bajkeverő részem, aki belerángat mindenbe, és én nem is tehetek róla. Pedig dehogynem – ám ezt jóval később értettem csak meg.

Aztán, ahogy egyre jobban a saját életemet éltem, egyre inkább halványodott bennem az azonosulás késztetése, és kitalált hősök helyett jobban érdekelt a saját valóságom, szűkebb és tágabb közösségem: szokásaink, ünnepeink, meséink, az álom, az emlékezés, a felejtés. Ezek a témák határozzák meg most is a könyvtáramat, amelyet kiépítettem magamnak – sőt, sokszor úgy érzem: magam köré. Könyveimet birtokolni és használni is szeretem.

Könyvről könyvre járok most képzeletben, rejtekadó erdőmben, megelevenednek a papírba zárt hősök, és újraélem általuk egy kicsit a korábbi állomásaimat is.

Leveszem a polcomról James G. Frazer Aranyágát, elmosolyodom, mert magától kinyílik az egyik fontos oldalnál. A közepén öt sor aláhúzva, mellette felkiáltójel. Újraolvasom a részt, amelyre akkori önmagam fel akarta hívni mostani önmagam figyelmét. Igaz, akkor nyilván semmilyen szándékosság nem volt bennem, mégis, most úgy érzem, mintha valami fontosat akart volna üzenni akkor. Visszateszem a polcra. Mellette Jan Assmann kötete, A kulturális emlékezet. Nem messze tőlük Berze Nagy János Égigérő fája, Diószegi Vilmos könyvei. Mindegyik iránytű volt, segítettek eligazodni a világban.

Hogy eligazodtam-e, azt nem tudom, de azt igen, hogy alaposan teletömték a képzeletbeli hátizsákomat, zsebeimet, hogy legyen tartalékom az úton, amelyet járnom kell.

Mirtse Zsuzsa