Ha valamikor, idén biztosan volt okunk és lehetőségünk magunkkal foglalkozni. Amire eljutottunk a „befelé figyelés időszakához”, az adventhez, addigra már mindenhová figyeltünk volna, csak nem befelé. A járvány tett róla, hogy megtanuljunk 24 órát tölteni a családtagjainkkal, s hogy megtanuljuk, milyen, ha meg sem ölelhetjük őket, mert félünk, féltünk. Az első hullám felvásárlási láza, a kenyérsütési csúcs, a kertészkedés, és annyi minden újdonság után a második hullámkor már csak azt érzékeltem, hogy bár tartunk a betegségtől, de elegünk van. Túl akarunk lenni a maszkhordáson, az otthontanuláson, unjuk az otthonról való munkát. Bár a sok rossz mellett történt egy rakás jó dolog is, olyan erőszakkal tört ránk a járvány és teljes súlyával az összes korlátozás, hogy a jó dolgokat elnyomta. És most itt állunk az ismeretlen előtt, a pormacskákat még 23-án kikergettük az összes sarokból, ami kisült idejében, az ki van sülve, a többi meg úgy marad, ennek már ez a vége. A mai nap már arról szól, hogy legyünk túl ezen az éven, és legyen egy sokkal jobb. Mert most jobb kell, nem elég az ugyanolyan sem! Betegséggel, gyásszal, lehetetlen állapotokkal megküzdve, de egyenes gerinccel, nekifekszünk, és reménykedve gondolunk arra, hogy csak jobb jöhet. És bevallom, én sem kívánok még egy ilyen évet, mert, bár engem nem érintett rosszul az itthon ülés, sem az online oktatás, de sok számomra kedves ember már nincs közöttünk, és túl sokan betegek épp a járvány következtében. Köttettek új ismeretségek, barátságok, tanulhattam magamról, másokról, úton voltam ebben az évben is, bár nem a megszokott jól ismert úton, hanem egy olyanon, amin eddig sosem jártam.

Valósággal csöndes éven van túl az egész világ, ma mégis számot vetünk, átgondoljuk, mi minden történt, hoztuk a jó vagy kevésbé jó döntéseinket. Tudjuk, hogy a szürkeséget, a hosszú estéket most már hamar felváltja a fény, s bár az igazi hideg tél csak eztán jön, mégis elindulunk a jövő felé. Talán halkabban koccan most a pezsgőspohár, talán kicsit több a könnycsepp, amikor visszagondolunk, de mégis ünnep a mai nap, ahogyan ünnep lesz a holnap. Nehéz a pozitív gondolatokat átadni, szeretetről beszélni, amikor olyan súlyos a világ helyzete, amilyen, mégis, visszatekintve, számot vetve magunkkal, hálásnak kell lennünk. Megtalálni azokat az apró, fénylő, örömteli pillanatokat, amelyek örömet hoztak a nehézségek közepette. Gyűjtsük össze ezeket a jóságokat, és legyünk hálásak értük. Minden apróságért, akár egy jó könyvért, egy mosolyért, egy ölelésért, mert ezen a hálán keresztül majd beáramlik a remény a lelkünkbe. Írom ezt mindenkinek, és mondom naponta magamnak. Átvirrasztjuk ezt az éjszakát, hogy a szemünk láttára érkezzen meg a jövő. Amikor éjfélkor felzúgnak a harangok, s eltemetjük ezt a különleges évet, örüljünk az újnak, a születőnek, engedjük be a lelkünkbe az újjászületés reményének a fényét, töltekezzünk fel annyira, hogy kitartson egész évben. Békés óévbúcsúztatást kívánok és reményeket, folytatjuk jövőre, vagyis holnap!

Lőrincz P. Gabriella