Szívszorító leírni, hogy a világjárvány mint hínár a lápon, mint lián vad őserdők mélyén, mint Laokoónra és fiaira tekeredő óriáskígyó a mitológiában, úgy szövi át, keríti alattomosan hatalmába és fojtja meg a valóság csupán létezni szándékozó békéjét. Lerombolja a tegnapot, sötét rollót húz a jövendő világos ablaka elé. Aztán az érzékszervek vagy feladják a harcot, vagy nem; s ha mégsem, akkor már az felér egy második, ajándékba kapott élet lehetőségével. Mert minden összecsapásnak van győztese és vesztese is. Nem újkeletű és nem csupán hír, hanem fájdalmas bizonyság, hogy a dráma egyik megnyilvánuló jele az ízlés és szaglás képességének elvesztése, amit egyébként életünk során olyannyira természetesnek tekintünk: igen, ez születésünktől fogva a Gondviseléstől adott, tehát egyszerűen: van. Ám ha még sincs? Szegényebb lesz a tapasztalás palettája, amelyen a legfontosabb, nélkülözhetetlen életszínek találhatók a hiteles életképek megelevenítéséhez. Nélkülük csonka lenne az érzékelés. Az illat, az íz, teremtett világunk velejáró tartozékai. Létezés-üzenet-közvetítők.

Felidézem az egykori kollégiumi ballagások hangulatát, amikor a kőlapokkal fedett huzatos folyosókon véndiákok csokraiból áradt a virágnyílás tömény, júniusi orgona illata, s a termek idő ette padlózatának (akkor még szagos petróleummal felmosott) deszkáin itt-ott elhulltak az odahagyott diákszerelem utolsó, fonnyadó aromájú virágszírmai. És elővillan a Házsongárdi temető, ahol az őszi lombégetés füstje és a parányi lélek-gyertyák viaszillata keveredett a faleveleket kergető novemberi szellővel, ami a Gyalui Havasok felől érkezve hozta szélfutárként az oxigéndús és hószagú hegyi légáramlatot. A Főtér sarkán árusok dobkályháiról szállt magasba az aranyló ősz termésének sültgesztenye-illata; pörkölt kávé híre osont ki a nyitott ajtókon át. S az esztendő finisénél nem feledhetem a szobába beköltöző karácsonyi fenyő hamisíthatatlan erdélyi erdő illatát, a csillagszórók parányi tűzijátékának kék-buké füstjét, a konyhából belopakodó ünnepi bejglik, sütemények, frissen füstöltek már-már ellenállhatatlan íz-eszenciáinak ínycsiklandozó elegyét. Egykori Farkas utcám legendás hársfasoráról megfeledkezni egyenesen vétek volna, főként a júniusi virágbomlás kábító napjainak idején, miként idéznem kell az utcavégen égre nyújtózkodó gótikus templom óriáscsarnokának átható idő- és templom-illatát, zaklatott történelem-illatát. S akinek jelent valamit egy műterem aurája, az tudhatja igazán, miféle átható karizmája lehet még az élettelen helységnek is a sejtelmes anyagok szagának keveredésével, a tégelyek, tubusok, lakkok, lazúrok és különféle olajok egybeolvadó műterem-eszenciáival, ami már a beszippantás pillanatában gondolkodásra, alkotásra inspiráló helyzetet teremt. Némileg ehhez rokonítom azt a momentumot is, amikor a színház nézőtere előtt felgördült a vörösbársony függöny, és a játéktérről a zsinórpadlás sajátos hűvöse az új díszletek és kellékek friss festékszagával somfordált be az ünnepélyesen illatozó nézőtér felé. Kint, kék ég alatt tárt karokkal várt a természet megújulása. Jóleső, amikor megérint a márciusi napfényben zöldellő tavaszi rét illata, a kalangyáké, a boglyáké, a száradó füvek közt bujkáló, napon sütkérező tarka virágoké. És vár a kakukkos erdő páfrányillata, a zuzmóillat, a málnaillat, a gombaillat, a patak mosta kövek zöldmoha-illata, az esztenában frissen érlelt sajt illata, a fűrészelt fenyőtörzsekből kipárolgó gyanta illata. Körbeölel a természet íz- és illatkavalkádja. A világaroma és a párolgó földaroma minden molekulányi teret betölt. Tán maga a glóbusz sem egyéb, mint óriás parfümös tégely, ami, jóllehet most éppen saját üvegházhatásának nyomása alatt szenved, és kék légkörének menedéke mögé rejtőzködik egészen addig, míg el nem felejtjük visszacsavarni az ózonlyukra a kupakot, hogy mindez a teremtett csoda, ami ma még a miénk, el ne illanjon a fekete semmibe.

Illatos Újesztendőt!

Árkossy István