Év vége felé sorban érkeznek az összegzésre buzdító körkérdések különféle folyóiratoktól. Ezt nagyon helyesnek tartom, hiszen időnként szükséges leltárt készíteni, eltöprengeni, megállítani egy percre a mókuskereket. Például az egyik lap arra kért, írjak néhány sort a kedvenc versemről. Válaszom lényege az volt, hogy kedvenc versem nincs, mert csak legkedvesebb verseim vannak. Legalább tucatnyi. Kedvenc versekről (többes számban) pedig semmiképpen nem beszélnék, mert a kedvenc szóban kizárólagosságot érzek, az egyes szám kivételességét.

Tehát vannak – még szép, egy költőtől igazán elvárható, hogy legyenek – számomra különösen becses költemények, amelyek évek, évtizedek óta kísérnek utamon. Például a 2017-ben elhunyt Kossuth-díjas mester, Vasadi Péter több műve is szerepel a listámon. Ezért is, hogy tavaly kezdeményeztem összes versének háromkötetes kiadását a Magyar Napló Kiadónál – az első kötet tavasszal fog megjelenni. A vaskos gyűjtemény szerkesztése, a korai versek begépelése során újabb és újabb gyöngyszemekre bukkantam, így került fel az öröklistámra Freskó című verse. A nyolcvanas évek derekán írta, mindössze tíz sor. Rímek nélkül (Vasadira nem jellemző a rímkényszer), két strófában alkotja meg a mellbevágó freskót; sosem feledem, első olvasásakor milyen szellemi izgalom töltött el. Íme a szöveg: „Vadságom és szomorúságom / összeérinti ujjahegyét. / Oda kell, abba a pontba / bezuhannia Istennek, hogy / a végső szárazságra // ráterüljön, mint az özönvíz. / A víz van, nem a szárazság. / És vad vagyok, mert / szomjazom. S elszomorít / méltatlan szomjúságom.”

Ám a Freskót megelőzte nálam egy másik Vasadi-vers, egy öregkori remekmű: A Kert-kápolna orgonája a szél. Nyolcvankilenc évesen alkotta; elképesztő, hogy valaki abban az életkorban ilyen színvonalon ír. E sorokkal indul: „Együtt kaptad magassal / a mélyet. De írnod a / mélyet kell – magasan.” Majd pedig a lezárás: „Az életet, nem / a halált. Nem a márványsima / bőrt, a sebeket. Nem a szépségest, / az elnyűtt szelídek derűjét. / Nem az agyba-főbe dicsért / múltat; a jövőt, s a jelen / vajúdását, kockázatait. / Ámen. Ámen. Ámen.” Ez nem megfáradt kései, hanem a lehető legerőteljesebb líra; nem egy kopott sátor az alaptáborban, hanem szédületes csúcstámadás. Szerintem ez József Attila-i magasság.

Vannak olyan költemények is, amelyek nemcsak néhány esztendeje, de kamaszkorom óta elbűvölnek, és szellemi értelemben részeivé váltak az életemnek. Például Kosztolányi Dezső Őszi reggelije, ez a tízsoros drágakő, amely úgy kezdődik: „Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket / üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd / szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét”…, és azzal zárul, hogy „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.” Szintén tizenévesen lettem rajongója Pilinszky János Apokrif című klasszikusának – ez aligha meglepő, hiszen rajtam kívül sok ezren vannak vele ugyanúgy.

Krakkó szerelmeseként figyeltem fel a rendszerváltás környékén Csoóri Sándor Senkid, barátod című versére, amely 1981 nyarán született, fél évvel a Lengyelországban bevezetett hadiállapot, a Jaruzelski-féle katonai puccs előtt. „Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor” – ezzel a sorral indul. Szintén nagyon kötődöm Tóth Erzsébet Vallomás című művéhez, különösen a nyitó szavaihoz: „Olyan szép vagy mint Lengyelország / arcodra álmaid vésnek lövészárkot”. Ezen a gondolati síkon idézhetném két krakkói költő, Czesław Miłosz és Adam Zagajewski néhány szövegét is.

Számomra a legkedvesebb versek afféle palackposták: a líra óceánján érkező létfontosságú üzenetek. Csakhogy nem a küldőjük élete múlik rajtuk, hanem a címzetté, az olvasóé – vagyis az enyém.

Zsille Gábor