Az ember imádja magát. Nem az egészséges és szükséges önszeretetről beszélek, hanem a valós és valóban visszataszító önimádatról. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy az öndicséret gyalázat. Manapság már máshogyan vagyunk hiúak, máshogyan fényezzük, dicsérjük magunkat, vagyis inkább arra sarkallunk másokat, hogy a magunk fonta glóriát fényezzék naponta, így semmi lelkifurdalást keltő érzésünk nincs. Az internet, mint olyan sok mindenben, ebben is a lehető legnagyobb segítséget nyújtja. Általában azok, akik azt mondják magukra, hogy csúnyák, hogy nem jók semmire, hogy megérdemlik a sorsukat, ami nagyon rossz, épp ők gondolják leginkább az ellenkezőjét. Szóval a legszebb, legmenőbb, legaranyosabb fotót feltesszük a Facebookra, hogy minél többen láthassák, a születésnapunkkor még reggel kiírjuk, hogy köszönjük a köszöntéseket, hogy az, aki még nem köszöntött fel, vagy nem is akart, az is tegye meg, vagy legalább érezze rosszul magát, a gyarló! Ám ennél sokkal durvább is tud lenni a helyzet, gondolok itt a méhen belüli fotók kiposztolására, a meg sem született gyermek ultrahangos felvételére – aminek a legbensőségesebbnek kellene lennie, az most nyitott. Csupán azért, mert a glóriát fényezni kell. Bele vagyunk ebbe kényszerítve. Reklámozza a napjait a politikus, a művész, a kőműves, a munkanélküli és a nagymama is. És özönlenek a lájkok, ha jótékonykodunk, még ha az a hivatalos munkánk, akkor is világgá kiálltjuk: íme, ilyen csodálatos és önfeláldozó vagyok, ide a lájkokat, szeressetek! Néha valóságos segélykiáltásnak tűnik, főleg, ha valaki napi szinten kiposztolja mondjuk azt, hogy sportol. Maga miatt teszi, de kell a megerősítés, hogy csinálja tovább, felnézzünk rá, irigyeljük a kitartását, a sikereit. Aki pénzért csinálja, azt megértem teljesen, nem is sajnálom, ezt választotta, ad valamit, beszedi a pénzt, egyszerű. Néha azonban bevillan, hogy nem jó ez így, ilyenkor fut az ember, főként ősztől-tavaszig, vesz magvakat, madáretetőt, s elkezd madarat etetni, a kevésbé okosak nyáron is. Aztán oda teszi az etetőt, ahol jól látja, nézegeti szabadidejében, arra gondol, milyen nagyszerű lélek, gondoskodik a madarakról! És valóban az, de mit is ér mindez a nagyszerűség, ha senki nem látja? Ezért kapja a telefont, és azon nyomban készít legalább tizenöt fotót újabb csodás tettéről, s azt mind megosztja a legalább négyezer ismerősével, akiknek a fele sem köszönne rá, ha személyesen találkoznának. És eteti a madarakat – azok pedig nem ismerik, nem hálásak, nem is tudják, hogy borítókép lett belőlük, nyolcszáz lájkkal, csak esznek egy jót, aztán továbbröppennek.

Lőrincz P. Gabriella