A napokban kaptam meg az egyik nemzeti parkunk hírlevelét, amelyet mindig tüzetesen átolvasok. Az éppen soron lévő feladatokról értesít: ki kell kotorni a park területén lévő tavat, megkezdődhet a gólyafészkek karbantartása, rendbe kell tenni a tavalyi madáretetőket. Csupa fontosság!

Az állatok felkészültek a télre: tartalékokat gyűjtenek, zsírt halmoztak magukra. Kapujában állunk a negyedik évszaknak, a lecsendesedés évszakának. Miközben mi, emberek, zajt csapunk, hogy elijesszük a sötétben felerősödő külső-belső árnyakat, ünneplünk, ahányszor csak lehet, amit lehet. Jól is van ez így, hiszen alapvetően a fényt várjuk, a reményt ünnepeljük ilyenkor. Ugyanakkor elgondolkoztató is ez számomra: nem tudunk belenyugodni ebbe az elcsendesedésbe, azt hiszem.

Pedig valamikor tele kell tölteni a raktárt, bevásárolni alaposan az égi készletből, pedig valamikor le is kellene lassulni, nem csak mindig pörögni, világítani, hangoskodni, kifelé élni. Lassulnék is ösztönösen, de reménytelen, feladat feladat hátán. Nehezebb pedig most haladni mindennel, mintha akadályozós álom lenne minden nap, úgy telik egyik a másik után, hogy nem marad időm a napi kötelezőn túl semmire. Legalábbis mostanában ezt tapasztalom. Mások talán jobban gazdálkodnak az idejükkel, vagy nem áldoznak annyit a szorongás oltárán.

A szorongásnak pedig semmi értelme, mondják, és képzeletben megveregetik a vállamat: ezt felejtsem el, erős vagyok. Mert a szorongás fölös dolog, teszik még hozzá a képzeletemben. Ahogy az aggodalmaskodás is.

Aki nem érintett, nem is tudja, miről beszélek. Ami megtörténik, úgyis megtörténik, inkább éljünk, amíg lehet. Igazuk van nyilván. Erről az alattomos, egész testet, tudatot behálózó érzésről még beszélni is nehéz. Nehéz lehet elfogadni is a másikban. Mert külsérelmi nyomokat nem hagy (legalábbis nem a hagyományos értelemben), hanem rejtélyesen és lappangva rombol. Ma már könnyen elfogadunk mindenféle egyedi adottságot, nem akarjuk a másikat megváltoztatni, nem hümmögjük körbe, ha az amúgy jó neki, tiszteletben tartjuk, amilyen. Ő ilyen. Ha szorongós vagyok, ha mindig a legrosszabbtól félek, az érdekemben (hiszen nekem ez az állapot szemmel láthatóan nem jó) rögtön meg akarnak változtatni, még a legszűkebb környezetem is. Jó szándékkal persze, de teljesen hasztalanul. Ha ez olyan egyszerű lenne… Lebecsülik az erejét.

Akkor legalább én fogadjam el magamban. Adjak neki elég helyet, tágasságot, hátha talál magának egy széket, és leül, megpihen. De nem, éppen ellenkezőleg működik ilyenkor a legtöbb ember: összehúzza magát, egyre kisebb lesz benne a hely, tágasságról pedig végképp nem lehet beszélni.

A szorongás a legmélyebb magánügyeink egyike, azt hiszem. Ahogy a félelem és a fájdalom is. Nem osztható meg, nem élhető át senki más számára. Osztozom bánatodban, fájdalmadban – mondjuk, de valóban lehetséges-e osztozni? Legfeljebb olyan helyzeteket tudunk felidézni, amikor hasonló rossz ért minket. Ám átvállalni, megfelezni, de még tizedelni sem tudjuk magunkkal a másikét. Valahogy így gondolom ezt a szorongással is: egyedül kell elboldogulnom vele. Panaszkodni sem érdemes – ez is régi tapasztalat. Örüljek, hogy nincs nagyobb bajom. Örülök, de azért benne ragadni sem jó tartósan, ki kell mozdulni. Akkor is, ha nem tartom teljesen haszontalan állapotnak, hiszen készenlétben tartja a tartalékaimat, csak állandó feszült várakozásban élni kimerítő.

Akkor vajon mit lehet tenni? Világos, hogy ilyenkor nem lehet széles karcsapásokkal haladni: talán fel kell feküdni a víz felszínére, nem kapálózni, hanem rábízni magam a sodrásra. Az is elvisz valahová, nem maradok ugyanott. Ha nem tudok nagy mozgásokat végezni, akkor be kell érnem apróbbakkal: pici tennivalókat találni, csinálni. Bármit. Megkeresni a tavalyi madáretetőt, foglalkozni a fészkemmel, kikotorni a belső tavamat. Befogadni és vendégül látni a csendet. Készülni a télre, utána tavaszra.

Mirtse Zsuzsa