A koronavírus nemcsak testileg és financiálisan, hanem szellemi értelemben is rengeteg áldozatot követel. Például idén márciustól legyalulta szinte a teljes irodalmi életet.

Elfogult vagyok: számomra az egyik legfájóbb veszteség a költészet napi Versmaraton elmaradása; tízéves hagyomány szakadt meg kényszerűen. Természetesen a nyári ünnepi könyvhét, illetve a tavaszi nemzetközi könyvfesztivál elmaradását is nagyon sajnálom. A kapolcsi fesztiválról nem is szólva – legyünk őszinték, a szeptember és október hétvégéin négy részletben megrendezett pót-Kapolcs mintha meg se történt volna… A kárlista egyik tétele, hogy a Petőfi Irodalmi Ügynökség jelentős tervekkel vágott neki 2020-nak, több nagy ívű vállalkozást indított (jaj, mennyire utálom a projekt szót…), ám a járványügyi korlátozások miatt a gyakorlati megvalósítás még nem igazán szökkenhetett szárba. És megszámlálhatatlan, hogy az esztendő során hány könyvbemutató, szerzői est, rendhagyó irodalomóra, versszínházi előadás és egyéb rendezvény esett kútba. Az idén kiadott szépirodalmi kötetekkel pedig az a helyzet, hogy a megszokott könyvvásárok és -bemutatók híján mind apokrif műnek minősül – amennyiben e görög kifejezés eredeti jelentése: elrejtett, titkos.

A járványveszély sok évfordulót is háttérbe szorított. Például méltatlanul elsikkadt, hogy kereken száz éve, 1920. szeptember 26-án született Hárs Ernő, a sokunk számára legendás József Attila-díjas költő, műfordító, a Magyar Írószövetség örökös tagja. Rendkívül hosszú földi pálya adatott neki, négy hónap híján kilencvennégy év. Pedig az úgynevezett meszesgödör-nemzedékhez tartozott, vagyis ahhoz a korosztályhoz, amelynek tagjai a második világháború kitörésekor tizen-, huszonévesek voltak, és a világégés hat éve folyamán besorozhatóknak minősültek. A tragikus elnevezés onnan, hogy e fiatal férfiak ezreit temették meszesgödör tömegsírokba. 1943-ban Ernőt is besorozták, bőséggel kijutott neki a pokolból, végül Budapest ostromakor egy repesz maradandóan megsebesítette a bokáját. Emiatt idős fejjel egyre nehezebben mozgott.

Ernő életét végigkísérte az állandóság, és nemcsak a magas életkora miatt. (Például a kilencvenhat évet élt Faludy György útját bajosan jellemezhetnénk e szóval…) Hét évtizeden át lakott ugyanabban az Eötvös utcai lakásban, Budapest hatodik kerületében; hatvannégy évig élt kiegyensúlyozott házasságban Kossuth-díjas operaénekes feleségével, Sándor Judittal; 1946-tól harminc esztendeig dolgozott a Külügyminisztériumban (az egész testületben ő volt az egyetlen pártonkívüli). Mindamellett hetven éven át írt verseket és ültette át magyarra a világirodalom remekeit, a legmagasabb színvonalon.

Elsősorban olaszból és portugálból fordított, de franciából és németből is. Többek között Michael Ende klasszikusát, A Végtelen Történetet is az ő jóvoltából olvashatjuk magyarul. Ám ezt felülmúlja négy gigászi teljesítménye: lefordította teljes egészében Luís de Camões A lusiadák című eposzát; Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című hőseposzát; Dante szonettgyűjteményét A virág címmel; valamint nyolcvanhét(!) évesen Francesco Petrarca Diadalmenetek című kétezer soros, tizenkét énekből álló költeményét, amelynek korábban nem létezett magyar változata. Felbecsülhetetlen kulturális szolgálat! Ha Hárs Ernő soha életében semmi egyebet nem írt-fordított volna, ezzel a Petrarca-ősbemutatóval akkor is örökre beírta volna a nevét a magyar irodalomba. (Írásom elején illusztrációként a Diadalmenetek eredetijének egyik lapja látható.)

1920-as születésűként Ernő egyidős volt a trianoni békediktátummal. Így hát különösen sorsszerű, hogy hat évvel ezelőtt éppen június 4-én, a békeszerződés aláírásának napján hunyt el. A halála előtti órákban többször megkérdezte családtagjaitól, hogy „ma van-e június negyedike”, „ma van-e Trianon évfordulója”. Azután este lett, és ziháló lélegzése hirtelen megszakadt, nagy csönd lett a hálószobájában.

Zsille Gábor