„Nem elitélendő, ha az ember valamiben tehetségesnek bizonyul és igyekszik alkalmat találni, hogy megfelelően azt ki is mutassa, ugyanakkor rejtse el azokat a tulajdonságait, melyek nem tűnnek dicséretesnek, azonban mindezt egyfajta ügyes színleléssel tegye. […] S ha már sokféle emberrel kell társalognia, saját ítélőképességétől vezetve és felismerve az emberek közti különbséget, minden nap változtasson stílust és viselkedési módot, azok természete szerint, akikkel társalgásba fogott.” Meglepő sorok. Pózolt teatralitás? Rafinált simulékonyság? Szemfényvesztés? Lehet mindahány, kiváltképp, ha mai dioptriával tekintjük. Baldassare Castiglione gróf szavai ezek, akinek eltávozásakor, 1529-ben, Toledóban, V. Károly császár így sóhajtott fel: „Meghalt a világ egyik legkitűnőbb úriembere”. S hogy az „úriember” kifejezés még visszhangzik-e jól-rosszul vagy bárhogyan is korunk fogalomtárában, esetleg létezik értékminősítő lenyomata köznapi tudatunkban, talán döntse el mindenki saját borostás szakállára. Persze, furcsa lehet manapság a férfias bátorság mércéjeként irodalmasított „bazmegek” stílusragyogásában ennyire avítt vonatkozásokat terítékre hozni – isten ments, még érték-párhuzamba is állítani őket –, ámde igenis léteznek egyéb példák, így kerülhet látótérbe a lombardiai Castiglione, aki Mantova, Milánó és Urbino hercegi udvaraiban a Gonzagáknál, Sforzáknál, a Montefeltróknál folytatott diplomáciai tevékenysége közepette feltűnő tiszteletet kiérdemelve már-már a tudományosság rangjára emelt etikai elveinek meggyőződése szerint élt, cselekedett, írt, viselkedett. Tette ezt olyan időben, amikor a letűnő klasszikus reneszánsz mindennapi valósága már nem volt képes lépést tartani saját idealizmusának hajdani szárnyalásával, és megfáradt teste – egykori újjászületésének virágmezején – a frissen érkező barokk karjaiba roskadt. Mai időnk olykor alpárias és horzsoló írói modortalansága irányította figyelmem e különleges, öncsiszolt (nem vikszolt) személyiség jelleme felé, aki a földi életet egyfajta kosztümös jelenlétnek, tudatos szerepjátéknak tekintette a bensőjében lezajló isteni átlényegülés eltussolására. Írásának címe: Az udvari ember. (Il libro del Cortegiano, első kiadás: Velence, Aldo Manuzio, 1528; magyar fordítás: Vígh Éva, Mundus, Budapest, 2008). Közlendőjét Castiglione a kor fejedelmi és hercegi udvaraiban divatos traktátus-irodalom formai keretébe ágyazottan dialógusként kezdte papírra vetni 1513-ban, ami még kiadása előtt másolatokban rohamosan terjedve igencsak ismertté vált. Írásának népszerűségére vall, hogy a megjelenése utáni száz év alatt mintegy százhúsz kiadást ért meg! Műve a korabeli értelmiség viselkedési normáinak toposzaként példa nélküli sikerrel járta be Európa fényes uralkodói udvarait, szellemi közösségeit, politikai-vallási elitköreit, mígnem a homály egy időre be nem borította hírnevét a szokásos emberi feledékenység szürke pelerinjével. De minden reneszánsznak eljön a maga reneszánsza. Így jött el a humanizmus kalóriáiból merítő literátus Castiglione számára is, aki nemcsak elmélkedett az udvari ember összetett személyiségéről, hanem a művelt arisztokrácia képviselőjeként önmagát is annak vallotta. Az emberi jellemrajz örökérvényű kérdéseinek mélyenszántó tárgyalása ma ismét bestsellerré tette művét, hiszen napjainkban csaknem minden európai nyelven már elérhető. A cselekmény négy fejezetre épülve Urbino impozáns hercegi palotájának termeiben zajlik, ahol művelt hölgyek és művelt urak négy estétől hajnalig tartó tásasági beszélgetését hallhatjuk-olvashatjuk. Eszmecseréjük finom szövésű szálaiba fonva járják körül a tökéletes udvari ember személyiségének összetett színvilágát az erkölcsfilozófia, az etikett, a szerelem, az érvényesülés, az elismerés terrénumának szélesen bejárható folyosóin. Lehet e művet akár a tünedező lovagkor és a térfoglaló barokk átmeneti szakaszának magatartási kódexeként, retorikai példatáraként is megnevezni, ami a társasági életben elvárható fesztelen, ámde önellenőrzött viselkedés szellemességével, a kellem (grazia) lenyűgöző varázsával és főként a modorosság elkerülésével hathat pallérozódni óhajtó mindenkori környezetére. A tudás és a nem tudás, vagy az érzelmektől áthatott gesztusok megmutatásának-elrejtésének kontrasztja, ahogy egykor, úgy akár napjainkban is – mivel a lélek mindig is lélek marad –, kifinomult diplomatikus magatartásformaként egyengetheti az érvényesülés útját időhatároktól függetlenül. Persze, inkább annak, aki rendelkezik olyan antennákkal, amik nem csupán a recsegésre, hanem a finomabb frekvenciájú rezgésekre is érzékenyek. Annyi bizonyos: szerzőnk írása öröklámpás, fénye máig sem fakult.

Michelangelo és olyan neves filozófusok mellett, mint Ariosto, Bembo, közeli barátja volt Castiglionénak az urbinói Raffaello, aki, maga is, mint „udvari” festő a reneszánsz portretisztika számomra legbecsesebb arcképén örökítette meg az udvari ember példanélküli képviselőjének arcmását természetes umbrák csaknem monokróm koloritjában, mélylélektani vonásokkal emelve jellemrajzát a gondolatiság és a vizuális elegancia erényeinek eszményi magaslatára.

Árkossy István