Manapság valakit elérni, bárhol a világon, alig kell néhány pillanat. Írunk az illetőnek Messengeren, vagy e-mailt küldünk, netán egy SMS-t, röviden, tömören fogalmazunk, legtöbbször nem számít a helyesírás, belefér a rövidítés, a kisbetűs tulajdonnév is. Néhány éve még azt is furcsa volt kimondani, hogy az ember figyeli a postafiókját, vagy a Skype-ot, mára pedig ezek már elavultnak számítanak, főként a fiatalok körében.

Kati néni, a postás hetente megállt a kapunk előtt, bekiabált, miközben a kerékpárját a kerítéshez támasztotta, s amire a kapuhoz értem, előszedte a leveleimet. Volt időszak, amikor harminc levelezőtárssal büszkélkedhettem, közeliekkel és távoliakkal egyaránt; néhányan alig tíz kilométerre éltek tőlem, mégis leveleztünk. Akkor soknak tűnt ez a távolság, ma ezer kilométer sem számít. Sosem gondoltam, hogy ennyire összezsugorodhat a világ. Egyszerűbb lett és silányabb. A levelezésnek megvolt a hangulata. Amikor megkaptam egy levelet, azt nem csak úgy elolvastam, az egy rituálé volt, kellett hozzá a nyugalom, gyakran a kerti csöndet választottam a levelek olvasásához. Vittem magammal a borítékokat, lassan bontogattam, közben figyeltem, hogy kedves barátom milyen szépen kanyarintotta a betűket. A levelezőlap szintén nagyon fontos volt, persze legtöbbször csak füzetlapra futotta, de néha, főként ünnepkor, jutott levélpapírra is. Ha fotó vagy képeslap is került valamelyik borítékba, az elsőbbséget élvezett a kibontási sorrendben, mert az különleges volt, ilyenkor előbb a küldeményt néztem meg és a hátoldalára írt kedves szöveget olvastam el, csak aztán a levelet. Ez volt az első olvasás, itt már megfogalmazódott bennem a válasz, de nyitottam is a következőt, természetesen azt is nagy odafigyeléssel, ráhangolódással. Külön rendeztem a leveleket, a megválaszoltakat a válaszra váróktól elkülönítettem, és persze név szerint minden levelezőtársamnak külön kis kupac jutott. Kiemelt helyet kaptak a szívemhez közel álló személyek, külön kerültek a rokonok és a külföldiek. Mára hihetetlen, hogy akár hónapokat is vártunk egy válaszra. A válaszlevél megírása szintén különleges élményt nyújtott a maga hangulatával: figyeltem, hogy lehetőleg olvashatóan, szép betűvel írjak. Közben újraolvastam a kapott levelet, hogy a feltett kérdésekre válaszoljak, írtam az érzéseimről, a körülöttem történő dolgokról, sorra teltek meg a lapok, néha négy füzetlap is. Fontos volt, hogy a levélíró tollam szép legyen, ne folyjon, ne karcoljon, ha hibát ejtettem, akkor újraírtam, mert a javítás nem mutat jól. Ugyanilyen gondossággal történ a címzés, aztán fél órát gyalogoltam a postára, ott útra küldtem a levelet, és lelkesen vártam a választ.

Nem tudom, hogyan lett vége, ha a levél szót hallom, már csak a falevél jut eszembe. Néhány volt levelezőtársam ismerősöm lett a Facebookon, de ennyi, felnőttünk, elszakadtunk. Megmaradt emléknek, mesélnivalónak, olyan napokra, amikor jobb a múltból előhívni egy kedves emléket, mint a jelent boncolgatni.

Lőrincz P. Gabriella