A Janus-arc fogalmának szimbolikus tartalma a kettősséget, a kétarcúságot, a képmutatást, a kétszínűséget és még több, hasonló körbe fogható értelmezést takar mai szóhasználatunkban, többnyire negatív jellemvonások szinonimáiként. Pedig Janus, a kezdetek és az indulás római kori isteneként (a január hónapunk elnevezése is róla származik), pozitív felhanggal került be a fogalomtárba, ahol rendszerint két ellentétes irányba tekintő arc a valahonnan való érkezést, a valamerre való haladást, a múltba és jövőbe történő kitekintést és a jól tájékozottságot egyidejűleg szimbolizálja. Ám ez a motívum – áttételes kanyarral –, akár összehozható a képek világával is, ha arra gondolunk, hogy egy festményen nem mindig az látható (csak), ami első pillantásra feltűnik. Van (lehet) ugyanannak a képnek másik arca is. S míg az egyik arc éppen dominál és tisztán megmutatja magát, addig a másik finoman háttérbe húzódik, netán teljesen el is rejtőzik. A képi láthatóság és láthatatlanság kettősének Janus-arca ez. A bécsi Kunsthistorisches Múzeum egyik folyosóján láttam egy Caravaggio képet, ami csaknem szemben volt az egyik kültérre nyíló ablakkal, ezért erősen becsillogott rajta a fény. Caravaggio festőtechnikája a kimunkáltság mellett is kellően pasztózus vonásokat hordoz, vagyis testes festéknyomok jelzik az ecset haladási vonalát, ami kontúrozza, majd kitölti a formát. Jellegzetes sötét hátterű képén, amit még a fényes lakkozás is segített, ezért rajzolódhatott ki egy másik alakzat is, ami érzékelhetően nem annak a műnek volt a része. Feltehetően egy másiké, ami most is alatta van. Nos, ez a fajta kétarcúság a piktúra világában nem ritkaság; főként a mai technológiákkal könnyű és izgalmas feladat kimutatni jelenlétüket, azaz megtalálni: képet a képben. Műalkotás-régészetnek is nevezném az eljárást, amikor színrétegződések mesélnek időbeli történésekről. Egyik legszebb dilemma átgondolni és fantáziálni arról, hogy mi lehetett ennek, vagy az ehhez hasonló helyzeteknek kiváltó oka…

Vermeer Ablaknál levelet olvasó lány című művének jobb felső sarkában is így bukkant elő egy nyilazó Ámor sziluettje, amely valamilyen rejtélyes szándékkal mintegy száz évvel később lett festékkel letakarva, annak ellenére, hogy értelmet éppen az az alak adott az eredeti műnek. Hiszen Ámor megidézésével a felolvasott írás tartalmára is utalt a mester, mármint, hogy az nem egyéb, mint: szerelmeslevél. Szinte tipikusnak nevezhető példa, hogy Van Gogh több festményén más művei is rejtőznek, és ez nem meglepő, ismerve alkotója sanyarú anyagi sorsát, a festőanyagokban történő nélkülözéseinek szüntelen nyomását, ami nap mint nap a teremtő vágyának legyűrhetetlen kényszerérzetével párosult. Gyakori eset az is, hogy a hátlapra (főként karton- vagy fatáblánál) kerül fel az újabb mű. Persze, az ilyenek már nem a titkok világába tartoznak, hiszen tisztán látható módon részei a tárgynak. Ilyenkor szokásos a múzeum termeiben transzparens tárolóban elhelyezni őket, hogy mindkét oldal (arc) kellőképpen érvényesülhessen.

S minthogy bármelyik műteremben előállhatnak hasonlatos helyzetek, így került két festményem egymásra egy 2012-ben készült kép születésénél. A felső rétegű A vándor címet viseli, és 2013-ban, a Kolozsvári Művészeti Múzeum Bánffy-palotai termeiben rendezett kiállításom alkalmával jutott az intézmény birtokába. Ma is ott van. A 70×70 cm-es vászon alatt viszont egy korábban elindított olajkép is lapul, Szent György és a sárkány első színvázlatával, aminek akkori állapotával nem voltam elégedett, ezért gyors elhatározással újat festettem rá: A vándort. Hogy jól tettem, vagy sem, ma meg nem mondhatom, de akkor fátum szerűen alakult így, hiszen nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, hanem – a példa jól szemlélteti –, a képeknek is. Így aztán a kocka Szent György akkori kompozíciós elképzelésével el lett vetve. Igaz, később, született a témának egy újabb változata is, ám az alatt – most elárulom –, nincs semmi más, csupán az alapozás…

Árkossy István