Sétálok a Károlyi-kert mellett, a Múzeum körút felé. Október van, ilyenkor minden napfényes percért hálát érzek, most pedig finoman süt a Nap még délután is. A szűk járdán ballagok, pedig a szélesebb úttesten is mehetnék, autók ott nemigen járnak úgysem. Az úton felgyűltek a színes falevelek: kifújta a kertből őket a szél a kerítésen túlra is. Juhar- és kőrislevelek a lábam előtt, alatt, a kisebbek már porlanak, mállanak: szakadt levélszőnyegét gurítja elém az ősz. Megcsavar valami egészen különleges érzés, elömlik bennem egy ismerős, barátságos hangulat, hirtelen itt van velem Verlaine Őszi éneke is, de semmi bús zsongást, sem jajongást nem érzek, és ha nem tudnám, hogy ez az ősz más, mint az eddigi összes volt, felhőtlenül élvezném a napok talán utolsó pompáját.

A könnyű kabát, puha bokacsizma még elegendő viselet. Jól érezném magam, jókedvemet csak az arcomat takaró maszk árnyékolja be: nem tudom megtalálni azt, ami kényelmes is, biztonságos is, és el is tudom fogadni magamon. Hétről hétre új típussal próbálkozom. Volt már fehér vászon, fekete, amelyet netről rendeltem, de a kétrétegű anyag alatt fulladtam, melegem volt. Volt fülnél megkötős, gumis. A táskámban lapul még a fémcsíkos, csőrös, fehér kreatúra, komolyan a pestisjárvány idején hordhattak utoljára ilyen madárcsőrű szerkezeteket… Ami kényelmes, az ronda, ami valahogy kinéz, az pedig nem szellőzik jól.

Ne nyúlj hozzá, ne igazgasd, hallom a fülemben a jótanácsokat, de folyamatosan piszkálom, babrálom, hátha megszokom a metrólejáratig. Szándékosan vettem fel még szabad ég alatt, adni akartam magunknak 7-8 percet, amíg egymáshoz szokunk. Befújom a kezem fertőtlenítővel, és természetesen piszkálom, igazgatom, huzigálom a gumiját, egyre idegesebb vagyok, egyre vesztesebbnek érzem benne magam. A fene egye meg ezt az egészet! Belenézek egy ott parkoló autó üvegébe, lehangoló, amit látok. Megijeszt. Holnaptól hagyom a pokolba a szemceruzát és a szempillaspirált is, úgyis csak ezt az ortopéd nyavalyát látják belőlem. Belőlünk. Így jártunk mi, nők. Ajkunk hiába kívánatos, mint a májusi cseresznye: a kutya sem látja.

A Ferenczy utca sarkán, majdnem a körútnál, egy apró reggelizőhely sarkában egy pasi ül, előtte csésze kávé. Semmi különös nincs rajta, nem szép, nem csúnya, nem feltűnő. Férfi. Ül, és szemügyre vesz. Nem csak engem, mindenkit, aki elhalad előtte. Mozizik.

– Istenem, de csinos vagy, drága! – szól jókedvűen felém. Még meg is biccenti a fejét. Semmi tolakodó nincs a hangjában, csak úgy megállapít. Visszagondolok hirtelen az autóüvegre, és elnevetem magam. Nem tereli el a figyelmét a számára-lényegről a maszk. Amit látni akar, így is meglátja bennem, vagy inkább rajtam keresztül: az őszi napsugárnőket, a libbenő szoknyákat, testre tapadó farmereket, mi több, elsősorban a testeket, aztán a kusza hajindákat, törékeny vállakat, sugaras szemeket: a kökénykéket, a melegbarnát, a tüzes feketét, az acélos szürkét. A férfiszem belát a maszk alá is nyilván. Elröppenő csókokat lát, talán az emlékei is felerősödnek. Egészséges életszeretet van benne, világjárvány idején különösen. Kapaszkodik a napi örömbe, nem enged. Jól teszi! Ahogy mondják: receptre kellene felírni az ilyet.

Megfeledkezem az arcomat takaró maszkról, vidáman sétálok már a metró felé, futok le a mozgólépcsőn, tavaszi szél jár át ősszel is. A kocsiban nem a telefonomat babrálom, hanem a többi utast nézem. Hirtelen felerősödik a látható, elnyomja azt, ami úgyis takarásban van.

Milyen szép is az emberi szem… Szempárokat látok, kitágult vagy ponttá szűkült szembogarakat, íriszeket. Mint az apró kaleidoszkópok. Kicsi világmindenségek. Vadul villogók a srácokon, nevetőráncosak az urakon, kerekre nyitott csodálkozók, szemérmesen pillogók vagy huncutan nőket kémelők: beszélnek szavak nélkül is.

Arról beszélnek, amit hinni szeretnénk: hogy egyszer úgyis vége, mert egyszer mindennek vége, de ennek nem úgy, hanem máshogy. Talán lesznek veszteségeink is, hiszen ki tudja, mit hoz még a negyedik évszak, a tél. Ám kivárjuk és újrakezdünk, sőt, abba sem hagyjuk, hanem folytatunk mindent. Igaz, talán nem olyan bátran, bár, ki tudja, a félelemmel kapcsolatban rossz az emlékezetünk, hiszen tartósan nem lehet félni, erősebb az élet folyójának sodrása bennünk. A félelem pedig majd szépen fennakad egy farönkön tavasszal. Vagy nyáron, ősszel, de előbb-utóbb mindenképp. Nem lehet máshogy.

Mirtse Zsuzsa