Immár huszonöt éve forgok az irodalmi élet sűrűjében, és megfigyeltem, hogy a legérdekesebb mondatok mindig kikapcsolt mikrofon mellett hangzanak el. A tudományos irodalmi konferencia előadásai, valljuk be, eléggé unalmasak, a túlzó fényekkel megvilágított teremben csupa hivataloskodás, csupa szakmázgató póz – hanem a félórás kávészünetben fültanúja lehetek két előadó egymással folytatott társalgásának, és azonnal kiszínesedik a világ. Félórás kerekasztal-beszélgetésen veszek részt egy tévéstúdióban a műfordításról, az egész annyira jól nevelt és közszolgálati, hogy a fal adja a másikat; a végén a műsorvezető elköszön, a kamerák leállnak, és akkor a mellettem ülő Szörényi László mond valamit Dantéról, ami sokkal izgalmasabb, mint a teljes iménti társalgásunk. Legszívesebben azt kérném: innen, ebből a mondatból indítva vegyük fel újra a műsort – de persze nem lehet, mert Szörényi kultúrtörténeti adalékától elpirulna a műsorvezető, az ORTT pedig megbírságolná a csatornát.

Hát igen, az irodalomtörténet számottevő része az „ilyesmiről nem illik beszélni”, az „iskolai tankönyvekből kihagyandó” kategóriába tartozik. Élesebben úgy is fogalmazhatunk: az évszázadok során ránk telepedett kispolgári prüdéria áldozata lett. Cenzúrázva, pont. Két héttel ezelőtt ebben a rovatban Babits Mihály nevelt lányáról, a tragikus sorsú Ildikóról írtam, és naná, hogy nem részleteztem, Török Sophie pontosan milyen előzmények következtében nem szülhetett gyermeket. Inkább nem bolygattam ezt a történetet, úgy saját magam, mint az Olvasat védelmében – így is folyton előugrik egy-egy botránkozó, azt kiáltozva, hogy nem engedi bántani a klasszikus nagyságokat. Tavaly nyáron, amikor városnéző irodalmi sétákat vezettem Budapesten, egy jámbor résztvevő följelentett engem a szervezőknél, mondván: durván meggyaláztam Ady Endre szent emlékét, amikor azt állítottam róla, hogy sokat dohányzott – annak idején, az iskolában soha nem hallott ilyen csúnyát Adyról satöbbi, satöbbi.

Persze, az esetek jelentős részében nem holmi erkölcsi elvárások, hanem mezei terjedelmi és tartalmi kötöttség miatt szorulnak ki érdekes adalékok. Van az úgy, hogy valamit azért nem írunk bele egy cikkbe, mert a vezérfonal egész egyszerűen másfelé kanyarodik. Például múlt hétfőn ugyanitt a legendás focikapusról, Zsák Károlyról is szót ejtettem, ám a történet lényege nem ő volt, hanem az 1921-ben lejátszott első magyar–lengyel labdarúgó mérkőzés, s még inkább az én 2015-ös találkozásom egy százéves szemtanúval. Pedig Zsák Károly elképesztő figura volt, a valaha élt egyik legőrültebb kapus – mindamellett az Aranycsapat hálóőre, Grosics Gyula példaképe.

Zsák 1895-ben született, és tizenhat évesen már a felnőtt fociválogatott kapusa volt, egészen 1925-ig. A világháború során katonaként a frontra került, de megtörtént, hogy kimondottan egy válogatott szereplés miatt, egyetlen napra visszarendelték Pestre. Egyesületi szinten egész pályafutása alatt egy óbudai kiscsapat, a 33 FC játékosa volt, tizenöt éven keresztül. Soha nem igazolt el, még akkor sem, amikor kiestek a másodosztályba, pedig egy időben hívták Angliába is – kortársai a klubhűség megtestesítőjét tisztelték benne. Őrültsége főként a bátor vetődéseiben és kifutásaiban nyilvánult meg, illetve abban, hogy a legdurvább sérülések sem tántorították el a játéktól. A húszas évek elején egy meccs hevében eltört a gyűrűsujja, és rosszul forrt össze. Mivel a kacska ujj egyre jobban fájt, és zavarta Zsákot a védésben, habozás nélkül amputáltatta, és négy ujjal védett tovább, változatlan színvonalon. 1927-ben egy igazságtalanul ellene megítélt tizenegyes annyira felzaklatta, hogy a pályán szívrohamot kapott, hordágyon vitték le, miközben a teljes közönség vigyázzállásban tisztelgett. Az orvosok eltiltották a játéktól, de saját felelősségére még egy évig védett. Halálát a hivatalos megfogalmazás szerint „végzetes gyógyszercsere” okozta, negyvenkilenc éves korában: 1944 novemberében, a főváros ostroma előtt néhány héttel tüdőgyulladást kapott, és a kórházi felfordulásban rossz gyógyszert adtak be neki.

Zsille Gábor