Október vége felé járunk, Mindszent havában. Ez a hónap küszöb, határsáv is: el kell csomagolni azt, amit a tél megrongálhat, és azt is, ami nem véd a hideg ellen. Előkerülnek a kabátok, fűteni kezdünk: kívülről hozunk be meleget a világunkba. Készülünk a télre. A nyáron összehalmozott jó, derű apadni kezd bennünk, az első nagyobb, komor esőzések is sokszor ilyenkor várhatók. Idén is így volt.

A karácsony még messze, a nyári emlékekből viszont már nem lakunk jól. Gyümölcs van bőven, jó esetben a kamra is tele, mégis, mintha mindenből kifogynánk. Számolgatom, mennyi idő van előttünk az első rügyfakadásig: hat fényszegény hónap vár még ránk.

Téli ünnepeink pici lámpákat gyújtanak majd bennünk, kivilágított utcákkal harcol a városi ember a sötét ellen. Ilyenkor odabent is könnyebb lesz: a készülődés enyhíti majd a sejtszintű, ám természetes alapszorongást. De hol van még a karácsony, hol van még az advent…

Ezeken gondolkoztam ma délután, amikor ösztönösen olyan képeket kerestem, amelyek számomra egyértelműen a reményről beszélnek. Újra megtaláltam magamnak Mednyánszky László különös tájképeit. Önarcképnek is felfoghatók: ecsettel megfestett, sajátos szelfiknek.

Bár nem a képzőművészet, hanem az irodalom felé vitt az utam, mégis, régóta érzem, hogy egészen mély és meghitt kötésbe tudok festményekkel kerülni. Mednyánszky László bizonyos tájképei ilyenek.

A múzeumi tér – ami nekem semmiképpen sem steril terem, inkább a lelkek csarnoka – az egyik különleges színtere e kapcsolódásoknak. Amikor egy-egy ilyen kép „szemébe nézek”, felfüggesztődik (vagy inkább zárójelbe kerül) az idő, eltűnnek a közöttünk lévő évtizedek, évszázadok. A lélek halhatatlansága ilyenkor válik egyértelművé és megtapasztalhatóvá a számomra. Közvetítők nélkül, a jelenben tudunk beszélgetni – ez történik akkor is, ha verset olvasok, vagy zongorázom. Kikapcsolódik a test, nem szempont, ki milyen éppen (vagy: ki milyen volt, amíg élt), láthatatlan, mégis legszebb arcunk fordul a másik legszebb és legláthatatlanabb arca felé.

Mednyánszky László tájképeinek számomra legérdekesebb darabjain a sötét, (belső) árnyakkal tele lombok, ágrajzolatok mögött tündöklő színeket, derengő fényt látunk. Ez a fényfolt – ami sokszor tükröződik is képein az erdei patak vizében, az „amint fent, úgy lent”, vagy „amint a mennyben, úgy a földön is” gondolatát sugallva – a szememben már védjegye is lett. Fénykapuknak, fényablakoknak szeretem látni őket, amelyek valami magasabb rendű felé nyitnak meg. Értem, miről beszél az ecsetjével. Felkapcsolja a belső lámpáimat.

A remény természetéről beszélnek. A reményről, amely, miként a tenger vagy a folyó, hol árad, hol apad. Hogy a ránk telepedő rossz olyan, mint a köd: homályossá teszi az egyértelműt, elzár a fényforrásainktól, és olyankor nehéz, nagyon nehéz. „Minden ember körül ilyen átlátszatlan ködökből szőtt világ sűrűsödik” – írta 1913-ban Mednyánszky László.

Ha visszagondolok az erdőimmel megélt találkozásokra, nem emlékszem ágak közül kisejlő fényekre, derengő foltokra. Talán azért, mert nem tudtam egyszerre az egészet is látni, csak a részletet: a fákat, sziklahasadékot, patakmedreket. Az ő képei viszont olyanok, mint a kilátópontok: egyszerre mutatják meg az egészet. Így érdemes látni, láttatni, de fölfelé kell menni, elég magasan kell lenni ahhoz, hogy belássam és megmutathassam, amim van. Ami nemcsak a két kezembe fogható, hanem annál jóval több – és örök. Egyszerre került vásznaira a földi látvány és az idea: aranyló fényei, alkonyi tájai ezért megejtőek és titokkal terhesek.

Amikor ezeket a képeket nézem, azt érzem, hogy az ő derengő fényfoltjai maguk a képei lettek, és hogy általuk a legszebb arca – megmaradt.

Mirtse Zsuzsa