Ülök a metrón, a buszon, villamoson, vonaton, látom, ahogy az emberek félnek. Vagyis csak próbálom a szemükből kiolvasni, mert az arcukat maszk takarja. Takarja az enyémet is, a szememet látják csupán. Eddig is furcsa élmény volt tömegközlekedni, főleg reggelente, amikor az utazóközönség egy része még szundikál néhány percet a metrózajban, a másik része a telefonját nyomkodja, mintha az élete függne a készüléktől. Néhányan a tekintetüket még akkor sem emelik fel, ha épp átlépnek valakin, vagy valami figyelemfelkeltő dolog mellett haladnak el. Gyakran rácsodálkoztam erre a magasfokú érdektelenségre korábban, most pedig egy olyan érzés fogott el, mintha egy nagyon elrontott sci-fi közepébe csöppentem volna. Amióta kevés időt töltök a fővárosban, sokkal érzékenyebb lettem az engem körülvevő világra. Észreveszem a földön a szemetet, zavar a hangos, lélekig hasító szirénázás – ilyenkor arra gondolok, hogy jaj, csak időben odaérjenek. Megcsapja az orromat az aluljárók vizeletszaga, és minden porcikám kívánkozik vissza a hegyek közé, a zöldbe, a nyugalomba, haza. Mivel az irodalmi élet mégiscsak Budapest-központú, elkerülhetetlen számomra, hogy havonta egy-két alkalommal a szandai nyugalmat hátrahagyva Budapesten töltsek néhány napot. Természetesen ennek is megvan a maga szépsége, sok kedves baráttal csak itt tudok összefutni, sétálok a számomra oly kedves Duna-parton, szüntelen csodálattal nézem az Országházat, a várat, a hidakat.

Az emberek viszont megváltoztak, legalábbis az a részük, amit én láthatok egy utazás közben. Nem az történt, amit tavasszal olyan sokan jósoltak, hogy majd ha szabad lesz a mozgás, kitör a mindent elsöprő szeretet. Nem tört ki, nem lett vége a járványnak, nem azt hozta az otthonülés, amire vártak. Minden arc eltakarva, nincs ölelés, kézfogás, puszi. A gyermekek nem rohannak oda a nagyszülőkhöz, a rég látott barátok nem tudják, hogy megölelhetik-e a másikat vagy ökölpacsizni kell. Bizonytalan a találkozás. Félnek, már az egészen kicsik is félnek, mert megtanulták, és félnek a fiatalok segítőkezet nyújtani egy idősebbnek, aki alig tud leszállni a villamos magas lépcsőjén. Félnek az idősebbek is, bár néha nem is igazán értik, mi is történt. Ilyen sosem volt, voltak már gondok, volt válság – most maszkot kell hordani, hát hordják, de nem értik, sokan nem értik, talán senki. Mert hogyan is lehetne megérteni, hogy ekkora változás történt az egész világon? Hogyan is lehetne jól cselekedni? – Annyi mindent hall és olvashat az ember. A bizalmatlanság beköltözött az életünkbe, és nem tudjuk, meddig marad. Nem tudjuk, megszűnik-e majd a maszk nélküli világban, vagy akkora ék verődik az emberek közé, hogy nemcsak a vírus, de a magány is emészteni fog bennünket.

Lőrincz P. Gabriella