Mostanában szívesen kalandozom régmúlt idők emlékei között. Nézegetem az ókori görögök szobormaradványait, a római mozaikokat, figyelgetem rajtuk az emberi testeket – amelyek már akkor pontosan úgy néztek ki, mint mi most. Megejtő és zavarba ejtő is, hogy mennyire nem változtak, változtunk azóta mi, emberek.

Az egyik kedvenc képem egy római mozaik, a szicíliai Piazza Armerina közelében található ókori római villa (Villa Romana del Casale) régészeti feltárásakor találtak rá. A mozaikon látható hölgyek korabeli „bikiniben” – kétrészes, vörös és zöldes árnyalatú anyagokból összecsavart mezben – végeznek sporttevékenységeket, mérkőznek meg egymással: az egyik kezében mintha két apró súlyzó lenne, ketten labdáznak, a harmadik talán fut, egy másik mintha diszkoszt vetne. A győztesen korona, kezében pálmaág. Hajuk feltűzve vagy csigásan leengedve, van, amelyik még felkarkötőt és bokaláncot is hord. Pici, formás, kerek a hasuk, lábuk izmos, testük kidolgozott: a mozaik készítői (vagy készítője) szemlátomást gyönyörrel rakosgathatták az apró darabkákat, amíg egy-egy testtájékot tökéletesen megformáltnak véltek. Megjelennek a női test alaptípusai: a hosszúlábú, sudár, artemiszi alakú, a húsosabb derekú, faros, már fiatalon is asszonyos. Mindegyik szép valakinek. A villa többi mozaikja mitológiai jeleneteket ábrázol, de a bikinis nők esetében sem gondolom, hogy pusztán a mindennapi élet, a testedzés és versengés megörökítése volt a cél, hanem talán egy magasabb rendű üzenetet is közvetítettek: a testünk és életünk feletti uralom, a győzelem jelképes alakjai is lehettek számukra ezek az 1600 éves nők, lányok. Az élet győzelme a káosz és a pusztító erők felett.

A másik egy szobor, amely újra és újra magához hív, szólít: a milétoszi Artemisz (vagy milói Vénusz) szobra. Az istennő a tökéletesség és az eszményinek tartott női test esszenciája volt. Arányai ma is érvényesek, az alak mai szemmel is megállja a helyét. Nem sok rajta semmi, de nem is kevés. Az ívek, a hajlatok, a lágyság, a hús finom hullámzása rabul ejti nőként is a szemem. A köldök körül dimbes-dombos tájék, a has felső része puha árkot rajzol a bordák alá: mintha ókori tükörképünket látnánk. A hónaljban is feltorlódik némi hús a mellecskék fölött. Elképzelem, hogy a hasa párna egy férfi feje számára. Milyen jó lehet annak a másiknak belefúródni, elveszni benne… Nem mutogatja magát, nem kérkedik, hanem természetesen viseli meztelenségét. Mintha tényleg most kelt volna ki a habokból, amelyek ruhaként fodrozódnak rajta.

A paroszi márványból faragott istennő szobra ellenállt az időnek, a halhatatlanság, a megőrzött, kopásmentes szépség szimbóluma lett, ugyanakkor – ahogy a római mozaik is – mégis a földi test szépségének és halandóságának kibékíthetetlen kettősét hordozza.

Ez a töredékes állapotában megmaradt szobor megállít engem, meghat.

Arra gondolok, hogy valahol mindannyiunkban ott lakik. Ott lakik a tökéletesség, a kopásmentes szépség. Valakik szemében Aphroditék, Vénuszok vagyunk, lehetünk. Ha megtaláljuk azt a régészt, aki a ránk hullott kacatok, földrétegek, mindent belepő emlékszemetek alól elő tudja bányászni belőlünk paroszi márványból faragott énünket, ami ellenáll az időnek, és a halhatatlanságot hirdeti.

Mirtse Zsuzsa