Szeptember hétvégéin irodalmi városnéző sétákat vezettem Budapesten, négy különböző útvonalon. Az Orczy Kultúrkert Egyesület szervezésében létrejött programokon szép számmal voltak érdeklődők, még ebben a járványveszélyes időszakban is. Ez tovább szilárdította meggyőződésemet, hogy a szépirodalomra manapság is van igény, az értő közönség nem tűnt el, és a jövő sem kilátástalan. Jó, jó, nem vagyunk nagyon sokan – de mindig elegen. Valaki a kilencvenes években ezt úgy fogalmazta meg: a kultúra nem tömeg-, hanem elitmozgalom. Ebben az értelemben nem helytelen elitistának lenni…

Izgalmas megfigyelni, jeles költőink és íróink lakáscímei hogyan helyezkednek el a főváros térképén, milyen gyalogtúrákat rajzolnak elénk. A séták megtervezésekor voltaképpen csak annyi volt a dolgom, hogy felismerjem ezeket a kirajzolódó útvonalakat. Ennek megfelelően az egyik program során Terézváros és Erzsébetváros irodalmi emlékhelyeit jártuk végig, a Benczúr utcától a Bajza és a Damjanich utcán át egészen az István utcáig. Ez tizenöt emléktáblát jelent, köztük olyan nagyságokét, mint Ady Endre, Karinthy Frigyes, Örkény István, Faludy György, Bella István. Egy másik séta a Nagykörút mentén haladt (Radnóti Miklós, Déry Tibor, Jókai Mór, művészkávéházak), a harmadik a Tabánból Krisztinavárosig, Márai Sándor és Kosztolányi Dezső lakóhelyéig. A negyedik pedig a Várból a Vérmezőn keresztül Németvölgyig.

Magától értetődik, hogy a Várból levezető hosszú lépcsősor alján, a Logodi utcán s az Attila úton Babits tábláinál is megálltunk. Élete utolsó tizenhat hónapjában Mihály a Logodi utca 31. számú házban lakott; előtte három évig az Attila út 103-ban; még korábban hat esztendőn át az Attila út 133-ban – az volt első budai otthona. Az egyik ilyen sétánkon az Attila út sarkán valaki föltette a nagy kérdést: volt-e gyereke Babitsnak? Hm. A helyes válasz az, hogy igen is, meg nem is.

Babits felesége, Török Sophie orvosi okból nem szülhetett. 1927-ben Sophie öccse, Béla teherbe ejtette Irma nevű cselédjét, akit a botrány elkerülése érdekében vidékre küldött. Babitsék úgy döntöttek: örökbe fogadják a születendő gyermeket. Sophie a karján hozta Budapestre az újszülöttet, akit Ildikónak kereszteltek. Csak a legbizalmasabb hozzátartozók tudták, mi az igazság – még Ildikót sem avatták be. Szegény csak 1941-ben, Babits halála után szembesült a ténnyel, és képtelen volt elhinni; lelkileg jóvátehetetlenül megroppant. Rendkívül rossz viszonyba került nevelőanyjával, s bár közös lakásban éltek, szobájukat kulcsra zárták egymás elől. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Sophie nyilvánosan kitagadta Ildikót az örökségből, mi több, az életéből is.

Ildikó egész életére magányos lett. Az ötvenes években egy pesti albérletbe költözött, kalauznő lett, sokat nélkülözött. Az 1956-os forradalom alatt Angliába szökött, ahol egy lakókocsiban élt, több tucat macskával. 1982-ben halt meg, nem tudni, pontosan mely napon – oszlásnak indult tetemét csak utólag fedezték fel, testét az éhező macskái megrágták.

És itt ez a fotó az írásom elején: érdemes felgörgetni hozzá a számítógép képernyőjén, figyelmesen újra megnézni. Mihályt és Ildikót ábrázolja az olasz tengerparton, 1940 áprilisában kattintotta Török Sophie; ez volt az utolsó közös külföldi utazásuk. Babits március 30-án San Remo-díjat vett át a bergamói hercegtől, többek között Dante magyarra fordításáért. Ez alkalomból négy hetet töltött Olaszországban, magával vitte feleségét és lányát, s a díjátadót követően néhány napig a tengernél pihentek Bordigherában, sok fényképet készítve. Rögtön e kirándulás után, még olasz földön, Babitson újra jelentkeztek rákbetegségének tünetei.

A tarajos hullámok előtt a költő és a tizenhárom éves lány. Az egyik tudja, hogy nemsokára meghal; a másiknak fogalma sincs, hogy a mellette álló férfi nem az édesapja. Európában fél éve tombol a háború, minden recseg-ropog, lángol, pusztul. Már minden csak pillanatokon múlik. A kamera előtt búcsút intenek a szabad utazásnak, Olaszországnak, a földrésznek, a polgári világnak, egymásnak – az életnek. Többé már semmi sem ugyanaz.

Zsille Gábor