A rossz anya tabu, mégpedig azért, mert azzá tettük, tesszük naponta. Borzalmas belegondolni, hogy rossz anya vagyok; legtöbbször, ha kimondjuk, nem magunkra értjük. Amikor azt mondja egy nő, hogy rossz anyának érzi magát, valószínűleg épp az ellenkezőjét gondolja, és pozitív visszaigazolást vár, azt, hogy a beszélgetőtárs mondja el neki, valójában ő jó anya. Élőszóban ez például így szokott kinézni: rossz anya vagyok, mert annyira szerettem, hogy… Már magában a mondatban is ott bújik az önfeloldozó szeretet. Az, hogy a gyermekéért, az ő érdekében. Ezek már talán az öngyógyítás szavai. Egészen másfajta ez a kimondás, mint amikor egy anya marcangolja magát, csöndben szenved.

Az első gyermek születését követően nem csupán egy új ember születik, hanem minden megváltozik. Történik egy testi változás, a gyermek az anya testéből táplálkozik, az ölelés átértékelődik, az anya az apában már nemcsak a szeretett férfit látja, hanem a gyermek apját is. A szeretethiányos kapcsolatokból vagy erőszakból született gyermekek édesanyjánál még árnyaltabb a helyzet, az anya mindenképp változást él meg, nemcsak a teste, hanem a lelke is új, ismeretlen útra kerül. Épp emiatt az ismeretlen helyzet miatt, a tapasztalathiány miatt érzékenyebb, sérülékenyebb. Újfajta szeretetet tanul, újfajta életritmust. Ilyenkor, még ha támogató társ vagy család áll az ifjú édesanya mellett, akkor is ingoványos talajra jut a lélek, hiszen még nem volt ideje gyökeret ereszteni anyaként. Addig kislány, nagylány, nő, asszony, kismama volt, de az anyaságot még nem tapasztalta. Látott már anyát, tudja milyen a saját anyja, milyen a másoké, az is lehet, hogy már el is tervezte, milyen anya akar lenni – hogy következetes lesz, hogy nem másolja le a hozott hibákat, hogy mindent másként vagy jobban fog csinálni, mint bárki más, de a megélés csak ezt követően történik. Ebben a sérülékeny állapotban akár egyetlen ítélkezés, durvább vagy kioktató jellegű mondat is hatalmas sebet tud ejteni. Egyetlen nem szeretetből fakadó hangszín is fájdalmat okoz, néha tragédiát is idézhet elő. Amikor azt olvasom, divatos szóval mondva, hogy savazzák egymást az édesanyák egy-egy internetes hozzászólásban, az jut eszembe, hogy ezek a nők, ha egymással találkozva őszintén beszélgetnének, mennyivel életlenebb, megértőbb volna a beszélgetés. Milyen sok fiatal édesanya könnyeit fakasztják ezek az agresszív hozzászólások. Ezek a könnyek nem buggyannak ki az „arckönyv” másik oldalán, annál inkább bekapcsol a harci állapot, megvédi magát mindenki, megvédi a gondolatait, a saját igazát, akár órákig tartó kommentháborúban, miközben karjukba mosolyog az élet.

Egyszerűbb volt anyának lenni az online felületek nélkül, most is egyszerűbb annak, aki nem használja azokat, mert aki igen, az olvas – ifjú anyaként az anyaságról. S ha nem mond véleményt, ha nem posztol napi száz képet a terhessége, a szülése, a baba fejlődése minden pillanatáról, akkor is forgatja magában a gondolatokat, gyakran a fájdalmas hangokat. A felszaggatott anyalelkek sebeit ápolni tudja a békésen alvó kisbaba, egy társ, egy édesanya, de a támogató online tér is.

Lőrincz P. Gabriella