Hegedűs Imre János írása Lászlóffy Csaba Vasárnapi pszichoanalízis című kötetéről

Kiváló sorozatot indított Rádiusz Könyvek címen – a jeles irodalomtudós, Jánosi Zoltán irányításával – a Magyar Napló. Ennek a sorozatnak a negyedik könyve Lászlóffy Csaba: Vasárnapi pszichoanalízis.

Nem lehetett könnyű dolga a szerkesztőnek! Lászlóffy Csaba életműve szétágazó, sokrétű, sok műfajú, költészetében váltakozik az elégia a rapszódiával, a parabolisztikus példálózás a lírai portréval, az objektív hangon megírt tárgylíra a szubjektív, intim vallomással; ismeri a lágy, trubadúr hangot, de ritkán megszólal a harsona is. Máskor sajátos költői intuícióval megszerkesztett, kanyargós szövegekben elmélkedik a létezés értelméről, életről, halálról, elmúlásról: villanófények csapódnak magasba, és halvány gyertyafény pislog.

Ezer szállal kötődik lakhelyéhez, a kincses városhoz, vallja, vállalja az erdélyi lírai hagyományt, ismeri és újraírja Erdély dicsőséges-tragikus történelmét, ugyanakkor megszállottan bolyong Európa költői mezőin, alig van olyan szellemi nagyság az Ibéria-félszigettől az Ural hegységig, akit ne idézett volna meg versben, prózában, drámában: görcsösen kapaszkodik a kontinens irodalmába, bölcseletébe, zenéjébe, képzőművészetébe. S mivel élete nagy részét gyilkos diktatúrában élte le, kialakult benne a rejtőzködés művészete, az üldözött vadak reflexrendszere érződik a szabad világban írt költeményein is (ami nem feltétlenül hátrány), kifejező eszköztára, lírai dikciója emiatt talányos, sokértelmű, réteges. Hatalmas energiákat mozgósított, illetve halmozott fel pszichéjében azzal a céllal, hogy a brutális elnyomás prése alatt ne roppanjon a gerinc, ne ferdüljön a jellem, ne szennyeződjön, ne torzuljon a személyiség.

Így, ilyen médiumban született a Lászlóffy-líra. Kezdetben szivárogott, mint tiszta forrásból induló ér, aztán lassan bővült, szélesedett, végső szakaszában árvízként hömpölyögött, s vitte hátán a fényeket és a világ mocskát.

Egy verseskönyvet többször kell elolvasni. Ez kötelező szabály.

Első olvasatra túl sok hang szólal meg, túl sok szín villan, ha nem vigyázunk, az a hamis illúziónk támadhat, hogy Lászlóffy Csaba körülbástyázta magát Európa (és Erdély) nagy szellemeivel, kibélelte lírai odúját szellemi pihetollakkal.

Nem. Ő nem karfának használta eszményképeit. Együtt lélegzett velük. Együtt lélegzett Brueghellel, Mozarttal, Goethével, Hegellel, Hölderlinnel, Händellel; a magyar irodalomban Füst Milán és Szabó Lőrinc voltak az eszményképei, s (baj)társai nemzedékének ragyogó alakjai, akikkel együtt indult a Forrás első nemzedékének rajzásában: Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Jancsik Pál. És az sem csorbított az életművén, hogy egy akkora szellem árnyékában alkotott, mint testvérbátyja, Lászlóffy Aladár. De a lehetőséggel számolt, foglalkoztatta, bizonyára kemény küzdelmet vívott azért, hogy ne az árnyékos, hanem a napos oldalon vezessen az útja. Ki lehet meríteni egy mazsolát a verstengerből:

A kicsi állatnak sokszor még az

árnyéka is vonít; és hát ott van a kollektív

árnyék – mint háló tart fogva; máskor lehúz.

(Levél – a befogadó agyról)

Ezért kötelező a versesköny második, esetleg harmadik olvasata, mert csak akkor világosodik meg, fénylik fel Lászlóffy Csaba lírájának minden sajátos íze, zamata, a költői lélek vajúdásának vezérszólama.

Válogatás a kötet, s a jegyzetíró tovább válogat. Szűkre szabott térben kell kiemelnie a recenzensnek azokat a veretes szövegeket, amelyek talán-talán megállnak majd az örökkévalóság ítélőszéke előtt. Ilyen a Forgatókönyv a karosszékben verse. Érezte fajsúlyát a szerkesztő, Jánosi Zoltán, ezért külön választva, a kötet élére helyezte, s a keletkezés idejét sem nevezte meg.

A költői gyakorlatban gyakori a tagadással történő igenlés. Petőfi A puszta, télen versében azt mondja el, mi nincs ott a pusztán, ezzel kelt feszültséget és esztétikai élményt. A Forgatókönyv a karosszékben ezt a tradíciót követi. Lászlóffy 26-szor használja a „nem, sem, semmi, se-se, sosem, nincs, nemcsak”szavakat, miközben egymásra halmozza a világtörténelem, a kultúrhistória súlyos eseményeit, Kleopátra, Antonius, Diogenész arca villan, Giordano máglyatüze lobban, a Szent Bertalan éjszakája, a Titanic elsüllyedése rémít… Önkéntelenül felrémlik az olvasóban az ókori bölcs, Arkhimédész mondása: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot.”

Ez lett volna a szerző gondolata, szándéka? Panta rhei? Minden folyik, minden mozog, de van egy nyugalmi hely, amelyben szélcsend van? A hurrikánok központjában honoló szélcsend? Lehet. Talán. Belemagyarázni versbe tilos!

A panta rhei a vers formajegyeiben, struktúrájában is megvalósul; nincs kezdet és nincs vég, nem használ nagybetűt és központozást, a mondatok is lazák, egyetlen nagy szóáramlás, emiatt kiemelni is alig lehet belőle egy passzust. Talán ezt az áthallásos négy sort:

mennyi minden nem történt meg még

nemcsak amiről hallgatunk

még nem hiszem hogy néger

fehér bőrrel is lehetek

Mi hát a fix pont? Hol van költő számára olyan talapzat, ahol megvetheti a lábát? Talán az intellektus szellemereje? Talán a művelt értelmiségi habitusa? Talán a kultúra, az ész, a tudás? Az alkotó oeuvre-je? Ezt jelentené a karosszék metafora? Lehet. Hagyjuk nyitva a vers körüli elmélkedés ajtóit, ablakait, áramoljon be a levegő. Az a levegő, amely után Kolozsvár hűséges poétája élete végéig áhítozott. Meg is örökítette szép kantilénában, régies helyesírással szedve a városnevet: Koloswar. A Kiadó ezt emelte ki a hátlapra:

Olyan ez a város amilyen nem lehet

ázsiai mén sörényébe kapaszkodva

felágaskodsz a gótikáig s közben

kacagva kóstolod sebzett ujjaidról

tulajdon véredet

Jó tollú, pennás személyek foglalkoztak Lászlóffy Csaba írásművészetével: Bertha Zoltán, Pomogáts Béla, Határ Győző, Ágh István, Balázs Imre József és még sokan mások. Az elemzők a példabeszédek gyakoriságát, a sikeres atmoszférateremtést, az emlékképek mesteri vágástechnikáját, az egyén önagával és környezetével történő viaskodását, a szívós cselekvésvágyat, az élethelyzetek pontos rögzítésének képességét, a belső lelki folyamatok kivetülését, a konok énkeresést emlegetik.

Kevés szó esik ugyanakkor a nyelvről, a grammatika fegyverarzenáljáról, a szókincs sajátosságairól, pedig ebben egyedi és utánozhatatlan Lászlóffy Csaba. Hatalmas szótengerből válogatott. Nem a zseni sziporkázó könnyedségével tereli, hajtja, sodorja a szavakat, hanem a csipkeverők gondosságával, a szövőasszonyok szorgalmával, a restaurátorok buzgalmával dolgozik. Glédába állította a pszichológia, a zenetudomány, a csillagászat, a história, a képzőművészet, a szociológia, a mitológia, a teológia, a pszichoanalízis, a biológia és természetesen az irodalomtudomány esztétikával, képi erővel telített fogalmait. Nem gyűjtőszenvedélyt látunk ebben, annál jobb költő volt ő, ellenkezőleg: kiváló arányérzékkel épített laza szerkezetű szövegtesteket (ismeri a kötött formát is!), fontosabbnak tartotta a nyelvmágiát, mint magát a versformát, amit lazán, sokszor szándékos hanyagsággal kezelt.

Ott áll a Lászlóffy-életmű a jelenkor olvasónemzedékének ítélőszéke előtt. 

(Magyar Napló, 2019)