Picasso úgy nyilatkozott, egy mű annyit ér, amennyit fizetnek érte. Ennek az élet sem mond ellent, az alkotó személyének tisztelete elválaszthatatlan a mű/életmű népszerűségi fokától. Csakhogy az idők sodrában Justitia mérlegének igazságosztó nyelve nem mindig arra billent, amerre elvárták tőle, mivel a megítélést befolyásoló tényezők tartalma – nem kevés huzavonát is gerjesztve – sokat változott a századok során. Korábban, a kétkezi munka jellege miatt, a művészek a társadalmi hierarchia legalsó fokán álltak, így a tárgyi szépészet csupán egy lehetett a fizikai mesterségek lajstromán. A kész művet hüvelykkel, tenyérrel, arasszal vagy a megfestett alakok számával, testméretük nagyságával, a táblákra felhordott anyagok mennyiségével és minőségével mérték, ehhez igazítva az ellenszolgáltatás súlyát. Kizárólag egzakt princípiumok érvényesültek a latban. Akkor elképzelhetetlen volt, hogy egyszer még a szellemi erő jelenléte is lehet számottevő faktor. A művész kiszolgáltatottja volt a megrendelő óhajának, elvárásainak, a szerződések apró részletekbe menőn rögzítették (a kolostorok által megrendelt szakrális műveknél különösen), mit és kit/kiket, milyen környezetben kell ábrázolni, az ezektől való eltérés pedig a fizetség mértékét érzékenyen befolyásolta. Még Dürer is arról panaszkodott itáliai útjáról hazatérve, hogy a firenzei művészek nagyobb becsben részesülnek, mint a németalföldiek, ahol „sok a dicséret, kevés a haszon”. Valóban, Raffaello feleannyit élt, mint Dürer, mégis tízszer akkora vagyonra tett szert. Tiziano festőfejedelmemként, páratlan gazdagságában a leggarasosabb tartozások behajtásának hercehurcájától sem riadt vissza, fösvénységének számtalan perirata vall erről, a részletek közül pedig – szerencsénkre – kihámozhatók olyan dokumentumok is, amik eseménydús életének hiteles momentumait idézik fel. Perugino pedig sikerei csúcsán számos festőműhelyt – akkori nevén bottegát – tartott fenn művészek egész csoportjaival észak Itália szerte, ám a jövőtől folyamatosan rettegve igencsak féltette vagyonát, ezért még ágyra sem költött, aludt inkább egy festékes ládában. Pontormo, a Medici család kedvelt festője viszont, az egyik első „őrült zseni”, akinek manierista képeit jó áron keresték, ám ő mégis szánalmas külsővel, csaknem odúban lakva inkább festett ajándékba a szegényeknek. A mű szellemi értékének egyszer s mindenkori elismeréséért mégis Michelangelo tette a legtöbbet, aki elérte, hogy Őszentsége a pápa ott kujtorogjon műterme előtt. Az eredetiség és a munkára fordított idő értékrendje közti vita ilyenformán eldőlt, a hossz- és súlymértékeket immár sutba lehetett dobni. Toby Matthew műgyűjtő 1620-ban említést tesz Rubens-szel folytatott beszélgetéséről, leírván: „A tőlem telhető legnagyobb körültekintéssel tárgyaltam vele az árról, követelései azonban olyanok, akár a médek, vagy a perzsák törvényei: megváltoztathatatlanok… a kegyetlenül udvarias festő nem engedett a korábbi árból”.

Persze, az értékháború azért mindmáig tart, csak némileg a szemlélet változott. A bámulatosan gazdag, fantáziadús elemek parádéjával ékesített reneszánsz paloták megjelenését felváltották az üvegkockák, a betonhengerek, a plasztikpiramisok. A képekhez sem kell ma már raffaellói, leonardói, michelangelói rajztudás, elég festékbe mártózott, mezítelen testtel fetrengeni egy fehér vászonlepedőn, vagy egy kiadós italozással végigkísért happening alkalmával a gyomornedvek fölöslegét feszített vászonra kiüríteni. Ez, amint a példák is bizonyítják, száradás után kiválóan lakkozható, rámázható, és a nemzetközi árveréseken csillagászati magasságokba tornássza fel az árakat. Hát, mit is szóljak, egy valami biztos: nem akármi kerül így a finom érzékkel megáldott műgyűjtő birtokába…

Árkossy István