Sokáig féltem a fiúktól. Féltem a közeledésüktől, zsenge tolakodásuktól, és az előbb-utóbb kikerülhetetlen, rettegett kérdéstől, hogy nem akarunk-e járni. (Nem.) Egyrészt azért nem, mert kialakulatlanok és lükék voltak – igaz, magamat is ilyennek tartottam. Másrészt azért (nem), mert éppen soha nem volt szabad vegyértékem, lekötöttek egyoldalú rajongásaim. Szerelmeim tárgya és okozója általában egy-egy garantáltan lezárt életmű gazdájának a fényképe volt. Az első ilyen élményem Juhász Gyulához kötött. Nem úgy általában a képei ejtettek rabul, nem az összes, nem mind, hanem egy bizonyos fekete-fehér kép. E kép alapján próbáltam meg elképzelni magamnak Őt, a De profundis és az Egyedül íróját. „S halott lombokat terít elénk az este” – esélytelen volt ezzel a sorral bárkinek is versenyre kelnie. 

Töredelmesen bevallom, Oscar Wilde-ba is szerelmes voltam, nem véve tudomást a tényekről, sem a térbeli-időbeli korlátokról. Miközben Petik, Misik sündörögtek körülöttem, teljesen fölöslegesen. Nem vettem észre az elérhető, fogható világot az eszményítettől, a káprázattól, amelyik a fejemben élt és uralkodott. Mint Anna, az örök – szegény Juhász Gyula józan ítélőképességén. 

Az elérhetetlenség, a távolság kovásza és a tartósítója is a vágyakozásoknak.

A szerelmi vágy kettőssége, ha úgy tetszik, az ideák és a földi vágy kétalakúsága már a korai magaskultúrákban is megjelent. Aphrodité (a rómaiaknál: Venus) a szerelem minden formáját képviselte, alakváltozatait szobrok őrzik. Egyik megtestesüléseként Aphrodité Urania (a rómaiaknál Venus Urania) az égi, lelki szeretet „mennyei” istenasszonya volt, Aphrodité Pandemos (Venus Vulgivaga) pedig „mindenki” Aphroditéja, aki a tömeg istennőjeként az anyagi világban való szétáradás, az érzéki örömök, a földi szerelem megtestesítőjeként jelent meg. Az elérhetetlen – és az elérhető, női alakban leszülető. Előbbi iránt rajonghat a férfiember, az utóbbit megpróbálja becserkészni. Aphrodité/Venus Uraniát hattyún, földgömbön, teknősön (szintén a földgömböt szimbolizálja!) ábrázolták, a Vénusz bolygó kapcsolható hozzá, Pandemost pedig esetenként bakkecskén, koson ülve.  

Kezdetben Aphrodité Pandemost, mindenki Aphroditéjét ugyanolyan tiszteletben tartották, mint Urániát, és a földi ügyek, a család, a városi élet védelmezőjét látták benne. Solon idejében azonban már a hetérákat is Pandemos oltalma alá helyezték, még szentélyt is emeltek neki, papnői pedig prostitúcióval áldoztak. Ez az irány már a törvényes házasság és a szabad szerelem szétválásáról tanúskodik. 

Az irodalom is bővelkedik e kettősségek krónikájában: elég, ha Balassi Bálintra gondolunk, aki veretes sorait rótta eszményített asszonyaihoz („Az mennyei orcát, életem birtokát / ha Isten néked adta, / Angyali ábrázat ha vagyon terajtad, / mire vetsz éngem kínra? / Mennybéliek szerint ennyi sok szörnyű kínt / enyhíts meg jó szolgádba!”), miközben zabolázhatatlan késztetéseivel egyéb fehérnépeket ostromolt, vagy fordult Pandemos halandó (öröm)lányaihoz búfelejtésért („Kezet fogván egymással azontúl, / Házban lépénk mindnyájan utcárúl, / S mint az méhek szegfű szép virágrúl, / Mézet szedénk egymás ajakárúl; / Minden bánatunktúl / Ott mi esénk távul, / Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl”.

Mindkettő megvan bennünk, Uránia és Pandemos is, hiszen e két Aphrodité ugyanazon érzelem két szélső állapotának a megtestesülése. Úgy lehet ezt talán elképzelni, mint egy többemeletes „házat”, amelynek az égboltba nyúló, tetőtéri szintjén Uránia, a földszintjén pedig (valamint bizony, még a pincéjében is) Pandemos uralkodik, Aphrodité pedig a szinteket összekötő páternoszterből hol itt, hol ott szál ki. Nyilván az lenne a jó, ha minden emeletet be tudnánk lakni, minden részünket meg tudnánk etetni.

A közösségi hálók, a szűrőkkel és arcfinomító programokkal ellátott okostelefonok könnyen csinálnak bárkiből éteri vagy dögös „istennőt” (a digitális világban már mindkettő a vágy elérhetetlen tárgya), miközben a bennünk lustálkodó hús-vér, földi asszony gyakran arra is képtelen, hogy megvarrja a két hete feslő szabadidőnaciját. Pedig, ha mindkét istennőnket táplálni és éltetni akarjuk magunkban, akkor kevés a polírozott profilkép, a tökéletesség illúziójában ringató poszt, Pandemosnak is kell vetnünk néhány falatot, hogy legyen ereje naponta csatába indulni értünk.