Év elején visszaemlékeztem a száz évvel ezelőtti húszas évtizedre, szellemi megújulásra, az ország és irodalom megfeszített munkájára a nehéz körülmények között Trianon után. Az egykori nehézségek számbavételénél nem említettem a spanyolnátha járványt és utóhatását, ami elvitte olyan irodalmi jeleseinket, mint Kaffka Margit, Ady Endre, bár Adynak más betegségei is voltak – ma úgy mondanák, „idős, krónikus beteg”. Utolsó királyunk, IV. Károly ugyancsak e kór áldozata lett már 1922-ben. Hasonlóan a száz évvel előttihez, egy ilyen megpróbáltatás újra utunkba állt.

Bár a 21. századi világjárvány nem egy háborúban legyengült országra talált, a gazdaságot a fejlődés jellemzi, még nem tudjuk, mi lesz a vége. Óvatosak lettünk, körültekintőbbek, egyes dolgok átrendeződni látszanak. Szanatóriumi időket élünk, ahogy Babits írt erről 1924-ben:

Hogy fojt a vattás levegő!

Hő gőzben hullámzik a ház,

piheg,

remeg,

lázas nagy szürke testüreg:

rengnek a falak, búg a lift,

élő sejt módján minden ágy

hideg,

meleg

vacogó lázakat cserél,

vacogó életet cserél

Lábadozók és gyengélkedők vagyunk, egészségre vágyva, vagy egészségesek, akik kikerülnék a lábadozást és gyengélkedést. Reményik Sándor verse biztat bibliai címmel: Kelj fel és járj! A hit erőt ad, egy jobb, lassúbb és csendesebb világban, ahol szebb a szép, és van időd körülnézni, mint a szanatóriumi sétán, ahol várod a teljes gyógyulást. Bízol benne, hogy visszatérsz a korábbi életedbe, ha másként is folytatódik már, ahogyan az eltévedt Hans Castorp visszatalált a hóviharból a Varázshegyben, vagy Győrffy Ákos az erdei bolyongásból karácsonykor a Bakonyban. Visszakerülsz olyan tapasztalatokkal, melyek teljesebbé és értőbbé tesznek, fogékonnyá egy másik világra, amiről sejtésed lehet csak.

Kertben és sétányon, rokonaként az őszi fénynek, lábadozunk az elmúlt világból az új eljövetelében bízva, mint Gyulai Pál Őszi délután versében:

Oh mi kedves őszi napfény!

Jőj a kertbe, jőj velem

Kies ősszel, délutánként

A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,

Bús és mégis oly szelíd,

Nézd a napfény ragyogását,

Bágyadt, mégis melegít.

A betegség-fuvallat megtanít becsülni az egészséget és elgondolkodtat, hogyan lenne jobb, egészségesebb, örömtelibb, ha visszanyertük a közvetlen kórtól már nem féltett életet. Ha már nem kell maszkban járnunk, nem kell távolságot tartanunk, nem aggódunk többet egymásért a szokásosnál, nem megyünk inkább külön, hogy kerüljük a tömeget. Ha már szabadon fesztiválozhatunk, koncertezhetünk, utazhatunk kedvünkre.

Gondoljunk majd vissza a lassúbb, érdeklődőbb, kímélő világra, ahogy a Földnek is tetszik. A több figyelemre az elhanyagolt, mert már nem velünk élő hozzátartozóink iránt. A csendesebb, időt igénylő tevékenységekre a harsány vidámak mellett. A kevesebb dicsekedést hozó, mert ritkább világjárásra, de a több országjárásra, ahol hazai kincsekre lelünk. A hosszabb távolságok megtételére több erőfeszítéssel, biciklizéssel és gyaloglással, túrával, több sporttal. Természetjárásra és -gondozásra, fa- és virágültetésre.

Nézegetek a szanatórium ablakából a betegeskedő világra. Szálloda ez mégis, szép hely. Dúdolom a Herkulesfürdői emléket.

Csanda Mária