Aninál a szeméttartó hetente vagy kéthetente telt meg, de gyakrabban vitte ki. Főleg nyáron, amikor hamar intenzívvé vált a szemét szaga. A kukatető, ahányszor Ani kidobott valamit, még hosszan billegett, szétterjesztve a felcsapó szagot. A szagok különböző aromákká értek össze, attól függően, mi került a szemétbe. Volt ott mindenféle, mert a szelektív szemétszállítás csak részlegesen valósult meg a faluban. Volt ott mindenféle, ahogy Ani életében is.

– Mi volt? – kérdezte egyszer egy barátja, miután Anit pár napig nem tudta elérni.

– Volt itt már minden – felelte Ani.

– Fárasztó napod volt?

– Nem a mai nap. Az elmúlt negyvenkét év – válaszolta Ani. De csak úgy volt ezzel a negyvenkét évnyi mindennel is, mint a tárgyakkal. Amit addig tudott forgatni, amíg javára vált, azt beépítette, megemésztette, felhasználta, a többit kisöpörte.

– A kukának ma kisbabaszar szaga van – ötlött fel Aniban, amíg a szemeteszsákot kötözte össze. Alatta már ott volt a következő zacskó, hogy mindig gyorsan, különösebb körülményeskedés nélkül lehessen a fölöslegessé vált dolgoktól megszabadulni.

– Amit ma kidobhatok, ne halasszam holnapra – ilyenek is jártak Ani fejében, miközben kisétált a kerítés mellé helyezett szemétgyűjtő edényhez, a szemeteszsákot lelkesen szaglászó fekete kutyája kíséretében. Közben az esti szürkület sötétre váltott, a kutya szemében a melankólia fénytörésével vette tudomásul az izgató illatú zsák elpocsékolását.

– Azért ez különös – folytatta Ani a merengést a szemét szaga fölött –, ez új szag. Valami változott a szemetemben? Valami változott az életmódomban?

A szemétgyűjtőt sosem szabad szembeszélben kinyitni, ez jutott eszébe, ahányszor kivitte a hulladékot. Ellenőrizte a széljárást, és a kuka szélirány felőli oldalán helyezkedett el. Miközben visszasétált a házba, próbálta felidézni, mit tartalmazott az aktuális szemete, amitől változhatott a szag.

– Vagy csak a hőmérséklet és páratartalom, meg az érlelési idő függvényében változik a szag? – találgatta.

Nem volt egyszerű előkeresni emlékei közül, mit dobott ki az elmúlt három napban. De a szemétbe beletúrni sem tudott már, mert kivitte. Ha előbb eszébe jut, hogy nem jut majd eszébe, akkor megrázogatta volna a szemeteszsákot, hogy a hulladék rétegei szerint felszínre kerüljön a múlt.

Barackmag, az volt benne, naponta négy darab. A magot nem lehet a komposztra tenni, mert kicsírázik, és vad gyümölcsfák dzsungele nő a kert végében, amelyben kabócák, poloskák, bodobácsok, cincérek, és ismeretlen rendű és rangú, csillogó zöldes, hosszú testű rovarok lesznek tukán-, orángután-, uagaria-, lajhár- és kazuárként, és őket tigrisek, boák, jaguárok és leopárdok helyett talán zöld gyíkok tartják majd kordában, akik esetleg megtelepszenek az ágkupacok alatt a száraz évszakban, és ha Ani arra jár, akkor testük zöld villanását a gallyak zörgése közvetíti. Mindez nem jön létre, mert Ani gondosan óvatos, és nem csak a szilvamagot, ami a legkikelendőbb, semmisíti meg a kukában, hanem minden más magot, kivéve a paradicsomét, ami, ha esetleg a komposztra kerül, meglepetés palántákkal ajándékozza meg Anit, melyek a trágyadombon burjánzanak, és késői, apró, de egészséges terméseket szülnek.

Barackhéj, az is került a vödörbe. Ani ezt sajnálta, hiszen a barackhéj finom is, egészséges is, és ha már egyik sem, akkor jó komposztalapanyag, amit mindig meg kell becsülni egyedülálló embereknek, akik kevés konyhai hulladékot termelnek. Ha azonban a barack már lepotyogott, és felszínét megmászták a csigák és rovarok, vagy, ha a gyümölcs bolti, akkor Ani eltávolította a héjat. A boltit még a komposztra sem merte kitenni, de két kerti barack héjával sem mindig szaladt hátra a kert végébe, ami valóban nagyobb távolságot jelentett a nadrágszíj parcellán.

– Rossz helyen van olyan távol a komposzt – tanácskozta meg magával Ani –, ellustultam, nem szaladok ki mindennel olyan messzire, főleg este. Aztán meg visszahordani majd előre, a zöldségesbe – szörnyülködött előre, és nem volt elégedett logisztikai képességével.

– Talán a tej – kezdte az új gondolatfolyamot, miközben a szemetesvödör tetejét tisztította –, ami a gyógynövényekben marad, miután este tejben kifőzöm őket, és nem sikerül annyira kinyomkodni, hogy ne induljon erjedésnek a tejjel beoltott zilízmassza vagy gyömbérreszelék. Ittam-e tejet tegnap este? – csavargatta a memóriáját Ani. – Minden este kéne innom, a jó alvásom érdekében, de néha elfelejtem. De vajon eszembe jut-e, hogy elfelejtettem, vagy végleg és teljesen elfelejtem?

Ani nem jutott tovább a kuka tartalmának elemzésével. Mosogatott, és közben melankolikusan az elpocsékolt életekre, leginkább a sajátjára, gondolt:

– Eszem, alszom, eszem, alszom, eszem, alszom, alszom, alszom, alszom.

A telefon csörgése szakította félbe a gondolatmenetet, Béla merte hívni még ilyen későn is, bár Ani szinte érezte, hogy a férfi óvatosan csöngeti a telefont.

– Jó estét! Ébren van még? – kérdezte Béla.

Ani a habos gumikesztyűt húzogatta a kezéről, hogy meg tudja fogni a telefont, majd beleszólt:

– Ébren vagyok.

Szilágyi-Nagy Ildikó