Tornyok
Béla úgy jött el otthonról, hogy nem volt rajta cipő és póló. A nyári kánikulában legjobb egy szál rövidnadrágban dolgozni, legalább barnul is, gondolta, mert a jó színére, meg, hogy ne hízzon el, sokat adott. Mértéket tartott az evésben. Most is, mielőtt fagyizni indultak Anival, csak két csík töltött csokoládét evett, a mértéktartás végett.
Messziről látták, hogy a helyi vendéglős bezárta a fagylaltpavilont. Mindenféle hirdetőtáblákat és préselt lemezeket tartott benne, és a körben üveges kis épület ablakai opálossá váltak a pókhálóktól. Az út mellett viszont vitorla hirdette, hogy jégkrém kapható. Bélának ugyan előkerült egy papucs és egy póló, de mégis az autóban maradt:
– Nem megyek a vasárnapi ebédelő úri népek közé rövidgatyában – gondolta, de Aninak csak ennyit mondott:
– Maga menjen be, és hozzon jó sok jégkrémet!
Ani választott egy csokis tölcséreset, és egy nagy dobozos áfonyás-kókuszost, meg két pálcikásat, hogy majd annak a pálcikájával eszik meg a dobozosat. Béla szerint keveset vett, de Ani megnyugtatta, hogy ő csak egyet fog megenni, a többi mind Béláé lehet. Így már felhőtlenül autóztak föl a szőlőhegyre, és eszegetni kezdték a fél kiló jégkrémet.
– Maga szokott ilyeneket venni? – kérdezte Ani. – Én nagyon ritkán. De finom.
– Hát hogyne szoktam volna, babácska! Én még kétszer ennyit is meg bírnék enni!
– De azért ne egyen annyit! Sok benne a cukor.
– Tudom – válaszolta Béla, és elmerült a jégkrém mértékletes fogyasztásában. Amikor elérte a pálcikát, témát váltott:
– Jön az öt gé. Hallotta?
– Igen.
– Maga szerint miért?
– Hogy betegek legyünk – zárta rövidre a témát Ani, mert semmi kedve nem volt összeesküvés-elméletekről társalogni, és ezzel megrontani a nyári vasárnap délutánt.
– Nem azért, mert már a sok mobiltelefonnak, meg a sok internetnek nem elég a négy gé?
– Elég lenne – felelte megint röviden Ani, habár ezzel az 5G ellenes hangulat malmára hajtotta a vizet.
Béla hallgatagon megbontotta a dobozos jégkrémet. A pálcikával kanalazta, és miközben szopogatta, látszott, hogy nyomasztja valami.
– Az első torony Kajászón épült itt a környéken. Akkor még azt hitték, hogy őrizni kell. A Balázs Béla bácsi vállalta el az őrséget. Agydaganatot kapott – közölte Béla – Pedig az még csak két gé volt!
Újabb darabot vett ki a jégkrémes pohárból, lába közé vette a padot, hogy közelebb kerülhessen Anihoz, és folytatta:
– Az öreg agyát úgy nyomta a daganat, hogy az árokban tolta a biciklijét. A fiatalok ugratták, hogy „Béla bácsi! Az árokban tetszik biciklizni!” Az öreg meg csak tolta tovább békésen. „Béla bácsi! Tudja, maga, hol van?” Az öreg megállt, és azt felelte szelíden: „Nem, fiam. Fogalmam sincs róla.” Akkor a fiatalok kisegítették az útra, és irányba fordították. Egy darabig az úton tekert az öreg, de valamiért mindig visszatalált az árokba, ahol csak tolni tudta a biciklit.
Itt Béla megállt, és elmerült a jégkrém élvezetében:
– Ez nagyon finom!
Csöndben ettek, aztán Ani szólalt meg:
– És mi lett vele? Meghalt?
– Meg. Négy év múlva. Ment az öreg át Nyékre, tudja, ott, ahol Fehérvárra kell az autópályára fölkanyarodni. Még átbiciklizett az öreg a fölüljárón, aztán elütötték. Valahogy talán elékeveredhetett az autónak. Cserbenhagyásos volt. Meg is halt azonnal.
– Jobb neki, hogy elütötték. Legalább nem kellett a tumorban meghalnia.
– Mondta nekem az öreg, már amikor őrködni kezdett, hogy amikor ott a toronynál ül, akkor érzi, hogy fáj a feje, meg a bőrét csípegeti valami. „Molesztálja a fejemet a sugárzás”, így fejezte ki magát. A vérnyomása össze-vissza ment mindig a toronyban, mondta az öreg, meg a hőháztartása sem volt rendben. Állandó jelleggel, nyáron is, az őrségben rázta a hideg. Otthon aztán nem volt semmi baja. A feleségének is agydaganata lett. Ő is vállalt őrséget a Béla bácsival együtt a toronyban.
– Vele mi lett?
– Az a szegény asszony leépült teljesen. Pelenkázni kellett. Aztán meghalt. Azóta nem őriztetik a tornyot. Sőt, tilos a közelébe menni.
Béla a tölcséres, csokoládés fagylaltot bontogatta, majd néhány falat után folytatta:
– Aztán építettek egyet Nyékre is. Tudja, ott van a torony az állomástól nem messze, a házak között. Az én mesterem, pedig még nincs is hatvan, évek óta a rákkal kínlódik. Ott lakik a toronytól nem messze. Akik a szomszédban laktak, már mind meghaltak! Rákban! És még sokan mások az utcában. Kipucolta onnan az embereket a torony.
– Ezt még megeszi? – kérdezte Ani a fél doboz kókuszos jégkrémre.
– Nem, babácska, tegye be a mélyhűtőbe – válaszolta Béla, és a fa asztalokat és padokat vizsgálta – Szépen megcsinálták. Még szemetes is van. Csak azért nem lesz tartós, mert nem tud kiszáradni a fa eső után itt, az erdőben.
– Tíz évet kibír? – kérdezte Ani.
– Annyit ki.
– Annyi elég – nyugtázta Ani, aki hosszú könyvbe már évek óta nem kezdett.
Szilágyi-Nagy Ildikó