A metrópótló helyett Ani a kilences buszra szállt, mert az előbb jött. Általában hétközben ingázott, így ha a hétvégén kellett mennie a fővárosba, nem gondolt arra, hogy a felújítás miatt nem jár a kék metró. Napos, koratavaszi korareggel volt, és a kilences buszon felreccsent egy régi sláger. „A vonat nem vár, a sorompó áll / és a szerelem, ha beindul, nincs megállás” – énekelte pár üléssel arrébb egy férfi teljes beleéléssel és hangerővel, fején Mikulás-sapkával a nagyhajú Demjén Ferenc dalát. A piros sapkát fehér vatta szegélyezte, alatta a férfi napbarnította, alkoholtól cserzett bőre keretezte a száját, mely fogakat gyéren tartalmazott. Jó nagyra nyitotta, ahogy artikulált, és a nyála szétfröcsögött a buszon. A lány, aki a télapósapkás mellett ült, beszorult a belső ülésre, de nem kétségbeesve menekült, hanem együttérzéssel telve állt föl.

– Persze, a következőnél úgyis leszállt volna – gondolta Ani. – Vagy most döntött úgy, hogy le fog szállni.

Ani leplezetlenül megmosolyogta a helyzetet. De nem a piros sapkás férfi, hanem a dal szövege miatt, ami ilyesféléket nyilvánított ki: „Néha egymás mellé kerültünk egy állomáson / S néha helyet kellett cserélnünk, hogy más beszálljon.” Élettapasztalat és az igazság csillant meg ebben, de Ani sosem értette, miért kell az igazság hitelét bugyuta köntössel rontani. Vagy csak ügyes módszer ez, amivel több emberhez el lehet juttatni egy-egy belátást? És vajon ugyanaz marad-e a belátás, ha egyszerűsítő módon fogalmazzák meg? Ilyesmik jártak Ani fejében, aztán eszébe jutott egy sor Karen Blixen valamelyik művéből: „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” – és ezt egyszerre értette a hangos és szagos férfi mellé szorult lányra, és, sőt, még inkább, a télapósapkás, éneklő egyénre. Ani örült, hogy csak a maga baja van, mert a másokét még elviselhetetlenebb tehernek érezte. A sajátjába már beleszokott, beleégett, kiégett benne.

Általában is gyakran úgy telik egy-egy beutazása a városba, hogy folyamatosan mondogatnia kell: „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” Anit kora reggeli útjai során, amikor megindultak az ingázók, és az élete során is, számos olyan tapasztalat érte, mely a démonok reggelije lehetett volna, ha nem vigyáz. Vigyázni pedig nem lehetett mindig, mert Ani még nem tudott százszázalékos éberséget gyakorolni, így kénytelen volt saját félelmeivel és szorongásaival a reggelizőasztalhoz ülni. Végignézni, ahogy a szorongás démona, mely a helyzeten megerősödött, megeszi a jókedvet, a derűt, felzabálja Ani agyát, szívét, mellékveséjét, boldogságát, életét. Az együttérzés mellett így kénytelen volt az elkülönülést is gyakorolni.

Reggel, ahogy a vasútállomás parkolójába érkezett, rendszerint már nem talált helyet. Voltak, akik Aninál még korábban indultak munkába, ők foglalták el a parkolót. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az, aki hajnalban megy dolgozni!” – gondolta ilyenkor Ani. Beparkolt egy utcába, és az állomás épületéhez sietett, közben kerülgette a törött felesüvegeket és a hányást, amivel valaki tegnap óta feldíszítette az aszfalt mozgalmasan rücskös szürkeségét. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” A pénztár előtt diszkrét zajt csapott, mert a pénztárosnő úgy beletemetkezett a mobiljába, hogy nem látott, nem hallott. Játékfüggő volt. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” A vonaton jó pár irtózatos fejjel találkozott. Egy idős asszony arcát annyira eltorzított a gyűlölet, hogy bátran statisztálhatott volna horrorfilmben smink nélkül. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az! És remélem, nem is leszek!” – És jött még rá az elhatározás, hogy Ani még inkább a szeretet táplálására törekszik ahelyett, hogy a gyűlölet gyommagjait öntözgetné magában, melyeket a szél mindenfelől hord.

– A gyűlölet magja semmi. A táptalaj számít – gondolta Ani, majd helyet foglalt a vonaton. Hamarosan átült, mert nem bírta elviselni a hangosan zokogó kisgyereket és az anyát, aki ordítva küzdött vele. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” Kelenföldön az ismerős hajléktalan látványa fogadta, aki lábszárfekélyét kicsomagolva koldult. „Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!” Majd néhány kollégájával találkozott, belepillantott élethelyzetükbe és lelkiállapotukba, és már pörgette is a képzeletbeli imamalmon több százszor:

„Köszönöm, Istenem, hogy nem én vagyok az!”

Szilágyi-Nagy Ildikó