Bevallom, mélyen meghatott, és elgondolkodtatott Zsille Gábor hétfői vegyelemzése napjaink minket esetlegesen érintő szomorújelentéseinek társadalmi színtű utóéletéről az Olvasat oldalán, ahol bejegyzéseivel ki-ki saját bőrének tapasztalatait próbálja kiteregetni nap, mint nap az éppen arra vetődő olvasó előtt. Azt a féltő aggodalmat, a helyzet megváltoztathatatlanságából fakadó megbékélést, ami Zsille Mi marad utánunk? című írásának hangjaiból árad igencsak megalapozottnak érzem, annál inkább, merthogy kiváló írók jövőbelátó képessége az idők során már eddig is többszörösen bizonyítottá vált. Hogy kitől mi marad fenn az utókorra, nyilván a Sors-osztotta kártyalapok esete is válogatja; Kondor Béla sorai után ítélve az elvárható minimum: „Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat”.

Tollforgatók egykori életterének, alkotótevékenységének ereklyetárak számára átmentett darabjai húzódnak meg a múzeumi vitrinek idő porával betakart tárlóiban, hiszen tárgyi értelemben általuk szólal meg, beszél, üzen a múlt, az idő lehelete árad belőlük az egyszervolt lét drámájának, színművének, vígjátékának éppenséggel bohózatának epilógusaként. S hogy az én slusszkulcsom valaha a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik üvegvitrinjét díszíti majd (ahogy az írásban reményteljes utalás esik rá – örülnék neki!), mint földi valóságom jelenlétének bizonyító személyes nyomeleme, nemigen hiszem, mert tudtommal Szent Péternél – ha arra és nem a pokol felé irányítanak az útelágazásnál szolgálatot teljesítő kirendelt rendezvényszervezők –, már a bejáratnál, még az átvilágítás előtt minden kulcsot – tehát ezt is – le kell adni. De ha a Múzeumnak megfelel – és miért ne felelne meg, hiszen ez bevált szokás kéziratok esetében is –, a slusszkulcsról van hiteles másolatom, a megszólalásig egyező az eredetivel, ott, tán ezt is elfogadják.

Fentről nézve, ahol a lelkek kószálnak, a kulcs, a fiók, a vitrin, a Károlyi-palota, a sarki presszó és a Bubi biciklitároló már nem látszik, Józsi bácsi sem, aki házába éppen becipeli frissen megemelt nyugdíját, majd harapófogójával kihúzza a rozsdás szeget és megkopácsolja a lomtár korhadt ajtaját. Ámde a szellemek promenádjain, ilyen távolságból tényleg pazar a kilátás, az odahagyott kék golyó, amely nem egyéb, mint évezredek óta eltávozó embermilliárdok gömbölyűre formált szarkofágja kék alapon fehér csíkokkal és foltokkal kipingálva, száll hangtalan egymagában, tán éppen egy fekete lyuk irányába, akárcsak sorsára eleresztett golflabda. A kozmikus por ilyen magasságban már igazán elenyésző, ezért jólesik szippantani a légüres térből, ami végre tényleg nem szennyezett. A napot sem takarja el semmi. És mennyire kellemes a folyamatosan lengedező napszél. Ráadásul a határtalan teret az ősköd-szigetek fesztiválján a szférák zenéje tölti be (hétközben is, nemcsak hétvégeken). Népes zenekarban hófehér ruhás angyalok harsonáznak, szurokszínű ördögök üstdobokat ütnek, alattuk pajkosan lobog a tűz, körös-körül lángvörös fényben áll a bál. A bolygók e dallamokra keringenek fáradhatatlanul, így aztán azt is mondhatnánk: valódi interplanetáris piknik ez a felajzott hangulat. Bármerre nézel, tűzijáték a világ, ősködök színváltós fényei sziporkáznak, neutron csillagok lobbannak fel majd hunynak ki, üstökösök pásztázzák a semmit, és csóvájukkal integetnek, hogy majd még visszatérnek. Beláthatatlan fényfüggönyök váltogatják fluoreszkáló színeiket. Időnként boldog aszteroidák sietnek titkos randevúra a kiválasztottakkal összetalálkozni. Lomha, óriás fekete lyukak ásítoznak, várják, hogy szívhassák magukba az őket éltető kozmikus világokat. A Hold, pórázon tartott eb, hangtalanul csahol aggastyán gazdája, a Föld körül. Örökre lebilincselő a soha véget nem érő tér, ahol minden ritkul, egyedül csak az Idő sűrűsödik. Fényben és sötétségben gazdag a panoráma; idővel már ismerősként köszöntenek a vörös és fehér törpék, a vörös óriások, pajkosan röpítenek magukkal a ringlispílt mímelő spirálgalaktikák. Úgy tűnik, a slusszkulcsra itt már valóban semmi szükség.

Árkossy István