Félálomban odamegy a fiókhoz, ahol a késeket tartja. Rápillant a készletre, megpróbálja felkutatni az alkalmas eszközt. A túl nagy sem jó, a tompa végű sem. Némi válogatás után kiveszi a recés élű, fanyelű kiskést. Határozott, tétovázásra nincs idő. Néhány pillanat múlva már sissen a rugalmas, puha anyagon a kés éle: vízszintesen három, egymástól nagyjából egyforma vágást ejt rajta, majd függőlegesen ugyanígy.

Így indul általában a reggelem.

Ma nem szólal meg a kisgonosz, a telefonébresztő, magamtól ébredek. Hány óra lehet? Fél hét. Csuda vigye el, igazán aludhatnék még, hétvége van. Nem megy, túl hangosan köszön be a világ, a fény a tetőtéri ablakon. Képtelen vagyok sötétítőfüggönyről, redőnyről gondoskodni, úgy kell nekem. Megpróbálom a korai ébredést befordítani a jóba: sebaj, legalább több időm lesz ma élni, írni, feltölteni hiányos raktáraimat olyan dolgokkal, amelyek csak nekem fontosak, de nekem fontosak, és hétközben úgysincs rá időm.

Rápillantok az éjjeliszekrényre az ágyam mellett. Rajta könyvek (a Görög mítoszok Graves-től, Az év novellái antológia egyik régebbi példánya), a könyvhalom tetején ül harcostársam, a véznalábú, pókhasú kisoroszlán, akit magammal hurcolok mindig, ahová megyek, ahol lennem kell. A kisori mellett a telefonom: mozgó irodám, terapeutám és személyi titkárom is egyben. Útközben „neki” szoktam megsúgni legféltettebb gondolataimat, rögzíti botladozó verssoraimat, egy-egy jónak és megőrzendőnek tartott szóképet. Személyi titkáromat beteszem a köntösöm zsebébe, és még félálomban elindulok, hogy a tejeskávémat elkészítsem.

A konyhában azonban utamat állják. Két szőrös lény, két macska. Ketten maradtak a négyből, a két túlélőgép. Sokat, nagyon sokat éltek, főleg az egyik, aki már kicsit demens is, elfelejti, hová indul és minek, szétcsúszott benne a világ. De él – és enni akar. Ahogy a másik is, akinek viszont (éltes kora ellenére) kutya baja, ruganyos, éber és kíváncsi, pontosan olyan, mint régen volt.

Az éhes macskák kíméletlenek. A szeretet parányi szikrája sem villan a szemükben, egyetlen céljuk, hogy megszerezzék, amit máshogy nem érnek el: a dobozba zárt zsákmányt. Szövetségesüknek tekintenek, hiszen sem foggal, sem karommal nem tudják a segítségem nélkül kiszabadítani onnan, sőt, még elő is kell rágnom nekik: kis kockákra felvágni, mint a kisbabáknak, mert a parányi, egykor tűéles fogacskák elkoptak már, a zselés, puha eledellel sem boldogulnak el. Megpróbálnak elgáncsolni, teljes együttműködésben tekeregnek a lábam körül, zsörtölődnek, izé hangokat adnak ki.

Vágyakozó pillantást vetek remek kávéfőzőmre, aztán legyintek. Félálomban odamegyek a fiókhoz, ahol a késeket tartom. Rápillantok a készletre, megpróbálom felkutatni az alkalmas eszközt. A túl nagy sem jó, a tompa végű sem. Némi válogatás után kiveszem a recés élű, fanyelű kiskést.

Megint nem én vagyok első a sorban. Éhesek, és valószínűleg órák óta várnak rám. Én vagyok a táplálékhoz vezető út, a kapu, a híd, az átjáró. Prózaibb megközelítésben kicsi cselédjük, szolgálójuk, aki az életükhöz a selyempapírt, kishintót, cateringet szolgáltatja.

Amúgy szeretek cselédjük és szolgálójuk lenni. Szeretek nem első lenni a soromban, hiába tömi tele a fejemet a világ azzal, hogy értem, hozzám, nekem, rólam, számomra. Sőt, mindezt csupa nagy kezdőbetűvel. Értem, Hozzám.

Van egy levelezőtársam, nő. Egyoldalú a levelezésünk, leginkább ő ír nekem, én pedig közhelyesen válaszolgatok (Örülök neki! Hát, bizony, ez így van.). Ez nem zavarja, hiszen csak két fül kell neki, hogy miért éppen az én két fülemre van szüksége, azt nem tudom. Beszámol időnként a napjairól, kérdés soha nincs a levele végén (nyilván egyáltalán nem érdekli, velem mi történik), önmagáról szóló leveleiben mindig nagy kezdőbetűkkel emeli ki magát. Így: holott Számomra, ugyanis Nekem, ezzel szemben Én viszont). Ezen mindig megütközöm picit, nem tudom megszokni.

Egyedül él, saját döntéséből. Nem azért, mert nem lenne kivel, ha rászánná magát, hanem azért, mert így szeretné. Ezt pedig tiszteletben kell tartanom. Nincs macskája sem, így nem tudom elmesélni neki, milyen öröm rejlik a szolgálatban, hogy királynőként is lehetünk kicsi cselédek egy nálunk kiszolgáltatottabb mellett, és hogy reggelenként tulajdonképpen milyen jó is másodiknak lenni a saját sorunkban.

Mirtse Zsuzsa