Ani a munkahelyén, a Hospice-ban, naponta találkozott a három szenvedéssel, az öregséggel, a betegséggel és a halállal. A hozzátartozók is minden látogatás alkalmával újra és újra szembesültek, mégis nehezen vettek róla tudomást. Rendszerint új információt akartak kipréselni Aniból vagy más ápolókból – az orvos, aki épp bent volt, rutinosan bezárkózott szobájába –, mely lehetőleg tartalmazzon csodás fordulatot. „Van is olyan néha – gondolta ilyen alkalmakkor Ani –, hogy Lázár-effektus. A halál viszont mindig van.”

Megtörtént már kétszer a Hospice Házban, hogy valaki csodával határos módon feltámadt. Az egyik Ani idejében, a másik régebben történt, de kivételes volta miatt az emlékezet frissen tartotta az esetet. A Hospice-ban akkor még nagyobb volt az intenzív szoba, itt feküdt az asszony, tizenkét éven át. Közben azért tologatták ide-oda, mert volt renoválás, átrendezés, rendszerváltás, kormányváltás, kormányválság, terroristák, AIDS, H1N1, migránsok, természeti katasztrófák, gazdasági válság, klímaváltozás, és egyszer az asszony ágyának a lábát is cserélni kellett. Agyvérzést kapott, úgy maradt kómában. Eleinte a férje egyedül látogatta, mert a gyerekek kicsik voltak ehhez a környezethez. Aztán a gyerekek is jöttek, ahogy nőttek, majd huszonévesek lettek. Az asszony egyszer csak felnyögött. Akkor átszállították rehabilitációra, mert tizenkét év alatt eltávolodtak egymástól az asszony teste, tudata és a világ dolgai.

A reménykedő, sőt, agresszívan vigaszt váró kérdésekre Ani eleinte kielégítően, magyarázatokkal próbált válaszolni, ilyesféleképpen:

– Mikor valaki megszületik, tudjuk, hogy meg fog halni. Csak ugyanazt tudjuk most is, semmi újat: hogy az ember meg fog halni.

Vagy, ha kevesebb türelme volt, rövidebbre zárta:

– Az élet egyirányú utca. Előre tart, a halál felé.

Csak magában gondolta közben:

– Hogy hogyan járjuk be az utat, az a nem mindegy. Hogy milyen állapotban halunk meg, az a nem mindegy – és így tovább. És amikor felbukkant egy-egy új betegség vagy járvány, mindig a könnyű versus nehéz halál lehetőségének szemszögéből mérlegelte:

– Mennyi idő alatt lehet ebbe belehalni? Három hét?! Az ajándékba van – fontolgatta, de nem szeretett belegondolni a hosszú szenvedést okozó betegségekbe, melyek életben hagyják, és agyongyötrik az embereket.

Ani nem haragudott az emberekre azért, mert nem akarták meglátni, hogy a halál nem tragédia, hanem természetes folyamat beteljesülése. A halál körülményei ugyan lehetnek tragikusak, de maga a halál természetes. Azért sem neheztelt rájuk, mert az öregség, betegség és halál árnyékában élve egész életüket, többnyire hülyeségekre pazarolták életidejüket. Ugyanezért azonban magára haragudott. Bár szilárdan irányba helyezte életét – Aninak egyetlen célja volt, hogy szeretetben éljen –, túl sokszor úgy érezte, elsodorja a létforgatag, és mást és másképp kellene csinálnia.

– Dehát – gondolta ilyenkor, máris ellentmondásba keveredve –, annak erőszakolásától is le kéneszoknom, hogy mit és hogyan „kellene” csinálnom.

Ani, hogy megkönnyítse saját munkáját a Hospice-ban, begyűjtött különböző mentálhigénés füzeteket egyházi- meg lelkisegély szervezetektől, és kihelyezte a folyosóra. Fogytak is a brossúrák szép számmal, mert az emberek szerették, ha nem maguknak kell a következtetéseket levonni, hanem a másvalaki tapasztalatából okulhatnak. Vagyis, ahogy Ani összefoglalta:

– Még azok is, akiknek szemét kevés por fedi, jobban szeretik más farkát a csalánosban látni, mint a sajátjukat.

Ezt Ani megint csak megbocsáthatónak tartotta, ha belegondolt, hogy még egy tökélyharcost is hogy megrázott a szenvedéssel való találkozás, ahogy a költő írja:

„megismervén a vénség szenvedését

a hajszálai az égnek meredtek.”

A Hospice látogatói leginkább Dharmaraksa költeményét szerették, mely Gautama Buddha kilovaglásának regényes részleteit fogalmazta meg lírai nyelven, ilyesféle fordulatokkal:

„A vénülés csupán őt tette tönkre,

vagy másokkal is történnek ilyesmik?”

S kérdésére Csandaka ezt felelte:

„Felségedre is ugyanez a sors vár.

Idő teltével változik a forma,

S e sorsot elkerülni lehetetlen.

Az ifjúság mindenképpen idővel

magára ölti a vénség ruháját.

Ez a dolgoknak általános rendje.”

De a betegséggel is csak ugyanígy járt a Buddha, hiszen valamiben csak meg kell halni. Bár legjobb kicsattanó egészségben távozni a létforgatagból, így a brossúra ezen rész után néhány életmódtanácsot és hirdetést is tartalmazott:

„Mindenfelé a széles nagyvilágon

ilyen sors vár esendő emberekre.

Betegség minden embert gúzsba verhet,

e téren nincsen semminő kivétel;”

„Vitaminok, táplálékkiegészítők közvetlenül a gyártótól: drpumukli.hu”

Végül a hulladékká változott emberi test kapcsán:

„Mindenfelé a széles nagyvilágon

ilyen végzet vár minden anyaszültre.

Ki életében vidám és erős volt,

Meghal, mert teste van, mely egyre gyengül.”

Leverten hátradőlt a hintajában

a herceg és megindultan rebegte:

„Mily megrázó az ember sorsformája.

Hogyan lehet itt gondtalanul élni,

ha porrá válik végtére a testünk?

Ám, mintha szívünk helyén kő heverne,

nem észleljük ez élet röpkeségét.” (Buddhacsarita 206-253.)

Azt, hogy a brossúrák elfogytak, Ani abból érzékelte, hogy a nyugtalan zsizsegés és tépelődés nyomása nőtt, és ez gyakran rá is átragadt. Ilyenkor csak foghegyről felelt:

– Igen. Mind meghalunk. Boltba voltál?

Munkatársai a zokogó hozzátartozókról tudták: Anihoz aznap ne szóljanak.

Szilágyi-Nagy Ildikó