A kisgyereket többnyire a jelen és a karácsony, azaz a közeljövő érdekli. Legalábbis én így voltam ezzel. Megkapom-e az áhított szánkót, vajon Zsolti, amikor „úgy” néz rám, dög szerelmes-e belém, ahogy én belé abban a másfél másodpercben, amikor a szemembe nézett (és úgy). Aztán három perc múlva természetesen már elfelejtettem Zsoltit – és a szerelmet is. Általában egyéb fontos tennivalóm akadt, vagy újabb szalmaláng gyulladt bennem.

Ahogy cseperedtem, egyre inkább nyílt ki a kíváncsiságom múlt idők, letűnt korok iránt: habzsoltam a történelmi regényeket, szerettem nézegetni különféle korok és kultúrák öltözeteit. Próbáltam elképzelni, milyen lehet az élet abroncsos szoknyában, odavoltam a három testőr bőrcsizmáiért, viharos (és minden alapot nélkülöző) érzelmeket tápláltam D’Artagnan iránt. Nem, nem az őt játszó színész iránt, hanem amilyennek elképzeltem őt. A negyedik testőrt. És persze egyre inkább érdekelt a saját múltam is. A másik kedvenc kirándulóhelyem a képzeletem volt: saját örömömre – máskor megnyugtatásomra – szőttem-fontam történeteket. Amolyan mesenovellák voltak ezek, girbegurbák és álomszerűek, még rajzoltam is hozzájuk. Mert beszélni nem szerettem, inkább leírtam őket, de nem mutattam meg senkinek, ez fel sem merült. Szigorúan titkos volt minden. Akkor még egyáltalán nem tudtam, hogy egyszer majd mindenkinek szeretném megmutatni, amit írok, de hogy a mesék fogják meghatározni a felnőtt életemet is újra és újra, az végképp eszembe sem jutott.

Ahogy egyre többször nézek az Idő-patakba, egyre világosabban látom, hogy mesélőkedvemet és kacskaringós fantáziámat a nagymamámtól örököltem. Lehet, van, aki azt mondaná: notórius hazudozó volt. Imádtam. Imádtam az egyre bővülő, egyre rétegzettebbé és kuszábbá váló történeteit, képzeletkockákból épített szótemplomait. Hogy nem kötötte gúzsba a valóság, hogy szabad volt, végtelenül szabad volt odabent. A korlátait, karámjait maga határozta meg, mert mindent azért nem szabad. Emlékszem, a gondolatbűnt is bűnnek tartotta, és igen, kislányként ezt is imádtam Benne. Főhősei, az egyszerűség kedvéért, Ő volt. A képzeletében kicsi, vézna gyereklány, aki éppen megmentette mindig a világot. Nem írta le a történeteit füzetbe, élőszóban terjeszkedett a birodalma. Meglehet, csak hézagosan emlékezett később arra, amit mesélt, vagy talán inkább a teremtés izgatta jobban, ezt nem tudom, de az biztos, hogy kétszer ugyanúgy nem mesélte el ugyanazt a kalandot.

Volt valós forrása ennek az áradó mesepataknak, de sok minden folyt belé az égi vizekből is, ami megduzzasztotta és szabályozhatatlanná tette. Ahányszor nekilendült, annyiszor más és más irányba terelte a fantáziája. Édesapám mindezt rosszallóan nézte, meg volt győződve arról, hogy árt nekem. Amúgy is hadilábon álltam sokszor a valósággal, nehezen tudtam megkülönböztetni, hol van a határ a teremtett világom, képzelődéseim és a tapasztalat között, hogy hol kezdődik a külvilág, és hol fejeződöm be én.

Az elmúlt években újra meséket írtam – felnőtteknek. Sokan megkérdezték tőlem, hogy azt meg minek. A felnőtteket a krimi meg a horror meg a love story érdekli, így ők. A mesékben éppen mindhárom benne van. Így én. Meg még sok minden más is: átváltozások, örök körforgás, szavamat értő, segítő állatok. Cél, amelyért érdemes útnak indulnunk. De hogy miért nem gyerekeknek írok, ha már, hiszen ők még nem telefirkált táblák, hanem patyolattiszta papírlapok. És hogy mitől szól felnőttnek egy mese, azt is megkérdezték. Komoly kérdés volt, elgondolkoztam rajta tehát komolyan.

Ha gyereknek írnék mesét, úgy képzelem, arról írnék, ami engem kislány koromban érdekelt – vagy nyomasztott. Mondjuk az árnyékokról, amelyektől nagyon féltem. Az éjszakai gyerekszoba megelevenedő árnyairól. Meg a farkasokról, akik a szekrényben laknak nyilván. Ezek az árnyak kívül voltak, annak a külső világnak a részei voltak, amely még ismeretlen és jórészt érthetetlen volt számomra. Az én meséim árnyai, farkasai viszont odabent laknak, bennünk. Nem tudjuk felkapcsolni rájuk a villanyt, nem foszlanak semmivé, ha kinyitjuk a szekrényajtót. Makacsul és konokul fészkelték magukat belénk, szorongássá, félelmekké, hiányokká hizlalva (vagy apasztva) magukat. Hogy fel tudtunk-e nőni rendesen, megtaláljuk-e dolgunkat a világban, van-e magasabb rendű értelme a napjainknak, életünknek. Miért fárad ki minden, velünk együtt. Miért hagy alább a lelkesedés ügy vagy személy iránt egy idő után, miért nem érdekel a megszerzett zsákmány, és miért csak az elérhetetlen préda izgat. Ezek nem a gyereklét kérdései, szorongásai.

A történetek azonban pontosan úgy folynak belőlem, mint nagymamám mesepatakja. És, az egyszerűség kedvéért, az én hőseim is mind én vagyok. Igaz, engem nem az érdekel, hogy meg tudom-e menteni a világot, hanem inkább az, hogy meg tudjuk-e menteni magunkat. Meg tudunk-e menteni magunkban valakit, aki annak idején azt gondolta: bármire képes. Ahogy nagymamám meséiben hallhattam ezt oly sokszor – és véletlenül sem kétszer ugyanúgy.

Mirtse Zsuzsa