Béla magában dúlt-fúlt, de kihallatszott. Reggel nyolc, ő pedig már otthon. A segédjét, a Kiscsontost is hazavitte már.

– Mi történt? – kérdezte Ani, miközben egy szelet vastagon alávajazott lekváros kalácsot reggelizett.

Béla csak a bátorításra várt, és már ömlött is belőle a jogos panaszáradat.

– Fél nyolckor felvettem a Kiscsontost. Tudja, az Irénkénél.

– Az melyik is?

– Akivel a Kiscsontos együtt él, már vagy nyolc éve.

– Ja, tudom, aki idősebb nála harminc évvel.

– Igen, de jól megvannak. Az Irénke erős az ágyban, meg az illata is jó, azt mondja a Kiscsontos.

– A kor nem számít, ha egymásra találnak végre az emberek. De hogy is keveredtek össze?

– Majd máskor elmesélem – mondta Béla. Szokatlan módon nem volt kedve ahhoz sem, hogy kibeszélje a földijei viselt dolgait. – Most elég a bajom. Elúszott ez a munka. Nem volt amúgy sem erős munka, de gondoltam, télre jó.

– Lemondták, aznap?

– Még ennél is cifrább. Majdnem elütöttem egy embert.

– Akkor azért van így felzaklatva?

– Azért is. Mentünk a Kiscsontossal, már Dinnyésen befordultunk az utcába, ahol ez a fiatalember lakik. Valami pesti. Elém vág biciklivel egy nagy bajuszú ember, és elesik. Olyan harcsabajsza volt, két oldalt lelógott. Épphogy meg tudtam állni. Kiugrottunk mind a ketten a Kiscsontossal. Felsegítettük, de alig bírt menni.

– Megsérült?

– Nem. Annyira részeg volt.

– Reggel nyolckor?

– Fél nyolckor. Imbolygott, és a biciklijét folyton elejtette. A Kiscsontos odakísérte a járdához, és a kerítésnek támasztotta. A bicikli csomagtartójára volt gumizva egy vödör, abba segített neki a segédem visszapakolni a szerszámokat. A nagy harcsabajuszra hányás volt rászáradva, ezt mondta a Kiscsontos, amikor visszaült a kocsiba. Meg azt mondja:

– Figyeld meg, Béla! Ez lesz a burkoló!

– Milyen burkoló? – kérdeztem én, de persze sejtettem már akkor.

– Ez fogja a munkát elhalászni előlünk.

– Hát Uramatyám! – folytatta Béla – Ahogy ráfordulunk a kapura, kijön a tulaj, valami pesti, hogy már másé a munka, mert talált valakit, aki olcsóbban megcsinálja. Egy ideig még elvitatkoztunk, hogy aznapi lemondás nem lehetséges…

– Szerződést írtak? – vágott közbe Ani, és rögtön kiderült, hogy persze nem. – De mindegy is – látta be Ani –, az ilyen az szerződéshez se tartaná magát.

– Így van, kicsi babám. Na, aztán, amikor hazaindultunk, megérkezett a harcsabajszú biciklis, és a tulaj kinyitotta neki a kaput.

Ani sajnálkozott, de nem rágták sokáig az esetet, hiszen általános volt, hogy megrendelők és mesteremberek kölcsönösen nem tisztelték egymást. Legfeljebb csak az volt a kirívó, hogy az ember nem mindennap üti el majdnem a riválisát. Teltek a hetek, és a tavaszi építőipari munkaáradat be is gyógyította Béla sértettségét, majd egy nap nevetve állított be Anihoz:

– Összefutottam ma a Petivel.

– Milyen Petivel?

– Azzal a dinnyésivel, aki a téli burkolást lemondta. Valami pesti. Azt mondja, „Már akartalak hívni, Béla. Kéne jönni burkolni a fürdőt.” Mondom neki: „Na, hát nem burkolta le az a másik?” „Hát – azt mondja a Peti –, leburkolta azon a héten a közepét, aztán eltűnt. Kéne jönni akkor befejezni a széleket, meg a kádat! Nem sok az már, összesen talán két négyzetméter, vagy még annyi sem.”

Ani felkacagott. Béla folytatta:

– Én is így felnevettem, kicsi babám. De azért kíváncsiságból megkérdeztem: „Mennyi négyzetméterárat gondolsz, Peti?” Azt mondja: „Háromezerben állapodtunk meg, nem?” Mondom én: „Annyiban, az egészre. Na most, Peti, ha én neked beszabogatom oda a szélekre, meg a kád oldalát mire kimozaikozom neked, elmegy két munkanap. Akkor miből fogok megélni szerinted, ha erre ugyanannyi négyzetméterárat adsz?” Erre kötötte az ebet a karóhoz: „Dehát te mondtad az árajánlatot!” „De én az egészre mondtam! Nem arra, hogy majd valaki középre a nagy lapokat ezer forintos négyzetméteráron berakja, én meg utána piszmogok a beszabogatásokkal a szélén.”

– Ja, benzinnel együtt még a végén maga fizet azért, hogy dolgozhasson.

– Így-így. Na, aztán azt mondja a Peti, hogy jól van, akkor megadja a 4000 Forintos négyzetméterárat. Én meg mondtam, hogy nem érek rá.

– Jól tette!

– Hát persze. Nem lehet ezt így! De hogy majdnem elütöttem azt a szerencsétlent – mondta Béla, mert szeretett minden helyzetet kihasználni egy kis szomorú visszarévedésre –, meg hogy a Kiscsontos hogy megjósolta, hogy ez fogja a munkát előlünk elhalászni!

És így folyt a reggeli teázás, rácsodálkozva a létforgatag mindig megbízhatóan kibillenő sodrására.

Szilágyi-Nagy Ildikó