Eltelt két hét a karantén kezdete óta. Bejelentették a világjárványt, ma, amikor írom ezt a néhány sort, megkezdődött a kijárás korlátozása is. El sem tudom képzelni, hogy mi is fog történni azon a napon, amikor ez az írás az olvasó elé kerül. Talán most a legnehezebb olyan valamiről írni, ami igazán érdekli az olvasót. Azt gondolom, hogy két hét kell ahhoz, hogy megszokjunk bármit is. Mivel nem mozdulok ki, javarészt az online térben töltöm a napjaim nagy részét, főleg, ha a napsütés is a szobájába vonul. Így most sokkal többet látok az emberekből, mint eddig. Nagyon érdekes volt látni az első hét kétségbeesése után, hogy megérkeztek a Facebookra a vicces írások, képek, játékok, megtöltöttük az online otthont régi fotókkal, emlékekkel. A nehézségeket enyhíteni kívánó videókon néha könnyezve nevetek. A családdal való összezártság bizonyára jóval nehezebb egy lakótelepen, mint egy kertes házban, de ehhez is kezd mindenki hozzászokni. Nem hiábavaló a rengeteg figyelmeztetés, fegyelmezés, megértettük, hogy olyan dologgal állunk szemben, amivel eddig soha, megértettük, hogy most veszélyben van a szegény és a gazdag egyaránt. Olvashatjuk a hírekben, hogy vezetőktől, színészekig rengetegen megbetegedtek, a vírus nem válogat. A legnagyobb elővigyázatosság sem jelent feltétlen biztonságot. Annyi szörnyűségen megyünk át az életünk során, milyen fáradtak, fásultak voltunk az utóbbi időben. Naponta láttam, hogy kitették az emberek az üzenőfalaikra: jaj, megint hétfő, a gyerekemmel akarok lenni, pihenni vágyom, lassan telnek a munkanapok… és sorolhatnám napestig. Kérem szépen, a hívását fogadták a Fennebbvalók. Otthon lehet maradni, sőt, kell. Pihenni, gyerekkel időt tölteni, társasozni, és aludni nagyokat, ez most a feladat. Nem kell frizura, nem kell smink, semmi, csak pihenés, ez az, amit megtehetünk most. Nincs gyógyszer, nincs védelem, és ez a vírus halálos. Láthattuk videón, képeken, hogy milyen, amikor akár hatszáz, vagy annál is több ember koporsóját szállítják a temetőbe Olaszországban, nincsenek erre szavak. Lassulnak most a dolgok, egészen másfajta jövő elé nézünk, olyan elé, amit el sem tudunk képzelni, mint ahogyan egy ilyen járványt sem tudtunk elképzelni, sőt, még most sem, amikor már benne vagyunk. Nincs garancia arra, hogy mi, személyesen, nem fogunk veszteséget elszenvedni. Arra sem, hogy a mi szerettünk túléli. Mi sem vagyunk biztonságban, senki, aki mindent megtesz a „kivédés” érdekében, az sem, a gyermekeink sem, hiszen naponta olvashatunk egészen fiatal elhunytakról is. És ebben a kilátástalan, jövőképhiányos állapotban mégis valami különlegességet látok. Valami olyat, amit eddig soha: az emberek elkezdtek sütni, főzni, varrni, kötni, horgolni. Azok, akik évek óta nem beszéltek a szüleikkel, most felkeresik őket, most az ablakon keresztül is örülnek egymásnak, mert más az, amikor én nem akarom, és más az, amikor nem lehet… Folytatnám, írni akarom tovább a gondolataimat, de nem írhatok két héttel előre, most nem ennek van ideje. Szeretnék írni a hétköznapok hőseiről, az erkélyeken való örömzenéről, felolvasó írókról, költőkről, színészekről. Mindenkiről, aki a maga szerény módján, de megpróbál enyhülést vinni a hétköznapokba. Azt remélem, hogy írhatok majd.

Lőrincz P. Gabriella