Hegedűs Imre János írása Báger Gusztáv Napharang. Válogatott és új versek című kötetéről

Bátrak voltak a régi görögök. Bátrak, okosak, leleményesek. A psziché tartalmait a királis jelleg titkának feszegetésével hozták felszínre. Királis például a jobb kéz a bal kézhez viszonyítva. Egyik olyan, mint a másik, mégis teljesen különböznek. A kéz szavunk innen származik. Kevés olyan fontos munka maradt ránk, mint Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok könyve. Szinte mindent innen tudunk a hajdani görögökről. Micsoda paralelek! Erdélyi szóval: paralellák! Thészeusz – Romulusz, Alexandrosz – Iulius Caesar. És így tovább.

Miért ne moccanhatna ebbe az irányba az alany-állítmány magyarázatok vastüdejére kapcsolt jelenkori irodalomkritikánk? Miért ne világítanánk meg egy arcot egy másik arccal?

Például a Báger Gusztáv arcát a Dsida Jenő arcával?

Abszurd az ötlet? Talán igen. Talán nem.

Kortársunk, Báger Gusztáv életművében rend van. Lírikus, aki megtanulta a Klasszikustól: „Légy fegyelmezett!”; költő, aki érzi, tudja, hogy „gyönyörű képességünk a rend” az úr.

Élt, nem is túl régen, igen nehéz korban, egy erdélyi költő, aki kiérdemelte az „angyali” jelzőt. Dsida Jenő. Egy másfajta rend ismerője. Az illatok, a rezgő fények, kozmikus messzeségek rendjének jó szelleme, kishercege: tünemény, látomás a megfoghatatlan (de talán mégis létező?) transzcendencia leheletfinom fátyolán. Lírája is ilyen: „Fellegeken lépsz, / rezgő fényben, rezedák illatában.” (Légy már legenda) Mintha sejtette volna, hogy jön utána a ködlő időben egy olyan költőtárs, aki civil mivoltában a számok, a pénzügyi kalkulációk, a gazdasági manőverek szakértője, ezért – ellentétezés végett – Dsida elhelyezte önmagát a másik oldalon: „Kuszált körívet, parabolát, / Cirkalmaztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást / Összezavartam, elhibáztam.” (Tóparti könyörgés) Mekkora különbség! Szívbe markol, agyba nyilall a gondolat, ha összevetjük a két művészt! Báger soha nem hibázta el a számítást, pontosan cirkalmazott, biztos kézzel léniázott! S mégis, mégis feltételezik egymást! Mégis, mégis egymás lényegét tükrözik! Királisak!

Itt el kell válnunk az „angyali” költőtől, mert e jegyzet anyaga, célja, témája Báger Gusztáv: Napharang című gyűjteményes kötete.

Nehéz a recenzens dolga. Nem azért nehéz, mert feltörhetetlen ez a líra, hanem azért, mert költőtársak, irodalomkritikusok, irodalomtudósok, rajongó barátok már mindent megírtak róla. Majdnem mindent. Ikerkönyv is született, még ugyanabban az évben összegyűjtötte és kiadta a Tiszatáj Könyvek Kiadó azokat a tanulmányokat, esszéket, leveleket, interjúkat, amelyek Báger Gusztáv életéről és művéről láttak napvilágot.

Impozáns felvonulás! Legalább három nemzedék írástudói – köztük Kossuth-díjasok – mondják el azt, miért különleges érték ez a rendhagyó költészet. Másfél oldalra rúgna a teljes névsor, ezért csak a legfontosabbak: Kántor Zsolt, Tandori Dezső, Lengyel Balázs, Petőcz András, Szentmártoni János, Bella István, Kabdebó Lóránt, Mezey Katalin, Olasz Sándor, Pósa Zoltán, Vasadi Péter, Sípos Lajos, Tarján Tamás…

Meghatározzák Báger oeuvre-jét, habitusát, keresik helyét a kánonban, néven nevezik szellem-rokonait, posztmodern kubizmust, késői konstruktivizmust, nyugat-dunántúli sámánhagyományt, esztétikai pedantériát, objektív, tárgyias költészetet, európai, sőt világpolgári attitűdöt, kaleidoszkópos fogalmazást, színes expresszionizmust emlegetnek. Legszebbek Szentmártoni János villanásai. Báger költészete kapcsán kísérli meg a lehetetlent, megfogalmazni azt, mi a líra: „…a költészet […] emberi voltunkat átható energia”, „A költészet: Isten hiánya.” A költészet: „Zűrzavart kompenzáló rend.”

Mit tehet ezek után az Olvasó? Van mozgástere egy olyan zsinórpadlás alatt, melyet ilyen jeles írástudók fontak? Igen, van. Van, ha „vagyonos Atyánk” szerénységével lépegetünk a Báger-líra határmezsgyéjén, oldalvonalán („Hiszen az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott” – Epilógus).

Mondjunk hát le a fellegtorlaszoló irodalomtudományi eszmefuttatásokról, bízzuk magunkat az empátiára, a kifinomult szimatra, a szépségeszmény bűvöletére, kábulatára. Így, kiszabadulva a skolasztikus irodalommagyarázat béklyóiból, eltávolodhatunk az oldalvonaltól, önfeledten keresztül-kasul száguldozhatunk ezen a poétai mezőn, bekukkantunk műhelytitkokba, abba például, mit tart Báger – Uram bocsá’ – a költői hitvallásról. Ütős hangszert használ, átszakítja a gátat az irodalom és a képzőművészet között: „Egyetlen mondatból áll a vers-szobor.” (Ars poétika)

Senki pontosabb helyzetjelentést nem adhatna költői gyakorlatáról. Fúr, farag, csiszol, falat rak, tornyot épít, szobrot mintáz. Miért ne lehetnénk kíváncsiak arra, mi történik agyban, lélekben az idő múlásával? Az emberélet útjának felén jutott el a nagy olasz is sötét rengetegbe! Báger axiómát szerkeszt. Az emberélet „Szép tapasztalat / az idő szárnyas oltára előtt.” (Evolúció)

A költő számára is élmény a – költészet. A poéta is irodalomfogyasztó! Szép futamot olvashatunk erről. Miután megnevezi kedvenceit, Szentkuthyt, Weöres Sándort, Borgest, Umberto Ecót, a Zsoltárok könyvét, mint jó gazda, boldogan legelteti szemét a gazdag termésen: „A szókincs üres raktárai / megtelnek gabonával, kenyérrel, / Majd bónuszként, ha éjfélen túl / tart az olvasási vágy, Bodor Ádám / Sinistra körzete.”

Szép.

És az abszurd? A paradoxon? Az expresszionista tobzódás? Valóban gyakori Báger eszköztárában?

Két talányos mondata igazi feladvány. Feladvány olvasónak és alkotóművésznek egyaránt. És önmagának! „Tudsz-e szolgálni úgy, hogy felfele / húz a súly, s a kudarc sem zavar?” (Akarsz-e játszani? – Variációk egy Kosztolányi-témára)

Túlontúl gyakran emlegetik értékelői, magyarázói az urbánus jelleget, a világpolgár attitűdjeit. Megtagadta volna származását? Nem. Báger Nyugat-Dunántúl egyik falujában született, nem tartja elavult toposznak az erdőt, a mezőt, a virágos rétet, még tud önfeledten azonosulni a gyermekkor világával: „Táncra kelt virágok illatában állok, / fölgyulladnak a rétek. / Fűzöld, szalmasárga fénylőn szöknek szárba, / ezerszín tűzben égnek.” (Zsoltár)

Lassan, lopakodva közelíti meg a képzeletbeli Olvasó a csúcsot. A toronymagas Óda poémát. Észrevehetően, kitapinthatóan József Attila szerelem-rapszódiáját mintázza. Vagy klónozza? Nem. Nem klónozza. A Báger-Óda önálló, szuverén alkotás, még ha egyértelmű is a ráhangolódás, az allúzió, a sejtetés. Mindenekelőtt a két mű szerkezete hasonló. Mellékdalt is írt.

Térjünk vissza a kezdeti hasonlathoz. Ha két profil, ha két költői arcél királis, akkor két költemény is lehet az. A két óda királis. Legalább annyira hasonlítanak, mint amennyire különböznek.

S hogy ne fusson bele az értékelő egy kijárat nélküli alagútba, Báger átveszi, idézi a nagy angol romantikus, Percy Shelley: Óda a nyugati szélhez versének kezdősorait: „Nyugati nyers szél […] Te láthatatlan”. S így már olyan látószög nyílik az Olvasó számára, amelyen keresztül két nagy költőelőd szellemáramlására függesztheti bámuló szemeit.

A poéma részletes elemzése alapos, részletező tanulmányt érdemel. Az olvasó nem engedi el addig a költő üstökét, amíg legalább egy szerelmi vallomást nem hajt be rajta. Báger megírta azt is: Mondtam-e? Ellágyuló hang, a társ, a partner gyöngéd érintése áramló szavakkal: oldószer, flastrom, serbet a fegyelmezett, precízen megírt, megszerkesztett Báger életműben.

(Széphalom Könyvműhely, 2018)