Március első hétvégéjén két költő ül a Matróz étteremben, Győr központjában. A Matróz nagyon jó hely, halételekben és szalonnapörcös túrós metéltben különösen erős, amúgy az ország egyik legrégibb étterme – falai között már az 1800-as évek elején is városszerte kedvelt konyha működött.

Tehát két költő ül vasárnap este a Matrózban, várják a harcsából rittyentett halászlevüket. Azt mondja Simon Adri Zsille Gábornak: „Hányadik század óta használnak az emberek evőeszközt?” Ezt nem kizárólag azért kérdi, mert éhesen éppen a szalvétára készített kanalával babrál, ó nem – ez főként azért ütött szöget a fejébe, mert Zsille előző nap korrekt kiselőadást tartott neki arról, hogy a reneszánsz lakomákon a népek még kézzel ettek. (Zsille hajlamos kiselőadásokra ragadtatni magát, ez egyesek szerint fárasztó.) Hm, ez egy roppant érdekes talány. Hányadik század óta léteznek evőeszközök? Rövid mérlegelés után Zsille a 18. századot jelöli meg, hozzátéve, hogy a kés használata valószínűleg hamarabb intézményesült, mint a villáé és a kanálé; abból a praktikus okból, hogy a közös tálból kivételhez valahogyan le kellett kanyarintani a nagy pecsenyéből egy adagot, amit azután kézbe fogva felfaltak.

Ám amíg ezt Zsille tétován fejtegeti, addig Simon Adri serényen beírja okostelefonja keresőjébe az alapkérdést, és rátalál egy kellőképpen alapos kultúrtörténeti cikkre. Kiderül belőle, hogy a kés, a villa és a kanál a 17. században jelentek meg együtt, s akkor is csak az előkelő európai családok terített asztalán. Legrégebbi evőeszközünk valóban a kés, melyet a korábbi századokban vágásra és szeletelésre használtak, valamint villa híján a kés hegyére szúrták fel a tálból kivenni kívánt ételt.

A három alapvető evőeszköz közül a második legrégebbi a kanál, melyet az ókortól mindig fából készítettek. Magyarországra az első fémkanalakat a 14. század végén hozták be. Merítőjük kerek volt, kagyló formájú – a napjainkban megszokott, tojás alakú kanalak csak a 17. század végén alakultak ki. Érdekesség, hogy a leves, melyet a magyar konyha egyik legjellegzetesebb fogásának tartunk, csak a 18. század végén jelent meg. Előtte a kanalat szószokhoz, hajdinakásához, főként pedig aludttejhez használták a fölmenőink.

Legifjabb evőeszközünk, a villa még később lett a mindennapi étkezések kelléke. Európába a Bizánci Birodalomból érkezett – a krónika szerint X. Lajos francia király magyar feleségének, az Árpád-házi származású Klementinának volt egy villája, bár nem használta. (A cikk azt is közli, hogy X. Lajos mindössze két évig, 1314 és 1316 között uralkodott. E ponton a két költőben fölmerül a kérdés, a franciák vajon mikor kezdték a lajosozást, hogy a 14. század elején már a tizedik sorszámú Lajosuknál tartottak – ez már egy másik téma, majd ennek is érdemes utánanézni.) A háromszáz évvel később élt Napkirály, XIV. Lajos sem használt villát, még makacsul kézzel evett, pedig főúri körökben akkor, az 1660-as években vált megszokottá a villa használata.

Mátyás királyunkról is följegyezték, hogy minden ételt puszta kézzel fogyasztott, de roppant ügyesen: „nem szennyezte be magát, bármennyire elmerült a beszélgetésben.” Akkoriban a villát kizárólag Itáliában használták, Európa összes többi országában nevetséges hülyeségnek tartották. Mátyás második felesége, Aragóniai Beatrix Nápolyból hozott magával villákat a visegrádi palotába, és férjének is ajándékozott egyet. A beszámolók szerint megpróbálta rászoktatni a villával evésre Mátyást, de ő keményen ellenállt. Szívesen végighallgattam volna az erről folytatott valamelyik párbeszédüket a királyi lakosztályban. Biztosan bájos jelenet volt, amikor Beatrix azzal fenyegette Mátyást, hogy egy hétre megvonja tőle a házastársi kegyeit, ha másnap este megint kézzel zabál, ám Hunyadiék fia duzzogva hajtogatta, hogy „Akkor sem fogok villával enni!”.

A cikk véget ér, de Zsillének az olvasottakról számos dolog eszébe jut, az iskolai történelemoktatás átalakításától a magyar fűszernövényeken át a többnapos pávatollas lakomákig, és belekezd egy korrekt kiselőadásba. Tényleg elég fárasztó figura.

Zsille Gábor