A gyalázatos trianoni döntés óta eltelt száz esztendő. Tudjuk, ismerjük a történelmi részleteket, azt, hogy miért, hogy kik, hol, hogyan döntöttek. Bizonyára, ahogy közeledik június 4-e, egyre sűrűsödni fog a versek, műdalok, szobrok, festmények sora, melyek a békediktátumnak állítanak emléket. Hogyan is feledhetnénk? Hogyan is ne volna szívbemarkoló, főként azoknak, akik maguk is megszenvedték a döntést? Lehet-e elfogulatlanul beszélni 1920-ról? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy egy egészen másfajta életet élnénk mindannyian a Kárpát-medencében, ha az akkori Magyarország egészben marad. Kárpátalján a hegyek között járva, látva a hatalmas fenyveseket, vagy Erdélyben, Partiumtól Székelyföldön át Brassóig utazva, Felvidék otthonosságát csodálva mindig az jut eszembe, hogy hogyan lehetett ezt a hatalmas birodalmat összetartani? Bizalommal. Mégpedig olyan erős bizalommal, amit fel sem tudok fogni. Modern fegyverek, internet, telefon, gépkocsi nélkül egyben tartották az óriási hazát. Azt a helyet, amit őseink hazájuknak választottak. Milyen sokféle nép maradt a magyarok mellett, mert úgy vélte, hogy védelmet adunk, s milyen sokféle retteget nyilainktól. És egy volt a cél, túlélni, védeni egymást. Most amiatt nem tudom ezt jól elképzelni, mert az a tapasztalatom, hogy apró dolgokért is képesek vagyunk egymás torkának ugrani. Elveszett a bizalom és valami egészem lealjasult dolog lépett a helyére, mégpedig az Én. Nem szeretünk már csapatban gondolkodni, hiába ülünk egy csónakban, mindenki másfelé evez, nem jutunk előre.

Első utazásaim során könny szökött a szemembe, azt éreztem, hogy kirabolták Magyarországot, kirabolták a felmenőimet, engem és az utódaimat is. Aztán valami világosságféle is megcsillant: éreztem, gazdaggá is tett ez az átkozottnak nevezett diktátum. Megtanultam szeretni a hazámat egészben, nemcsak azt a részét, amelyiken születtem, hanem az egészet együtt. Tudom, milyen együtt élni idegen népekkel, és felértékelődött az anyanyelvem. Egészen más az, amikor a világ legtermészetesebb módján, magyar nyelven kérek kenyeret és kapok is, mint amikor a fejemhez vágják, hogy más nyelven szólaljak meg, mert nem magyar földön vagyok. Én nemcsak hiszem, hanem nagyon jól tudom, hogy sehol nincs kolbászból a kerítés, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy nincs olyan vezetés, amelyik mindenkinek megfelel, mégis hálás vagyok az Istennek, hogy a rengeteg igazságtalanság ellenére, kívül a jelenlegi Magyarország határain, magyar családba születhettem. Az isteni bölcsesség fölötte áll mindennek, és nem tudhatjuk a magasabb terveket. Lehet siránkozni, dühöngeni, hiszen dühítő, de hasznosítani is lehet mindent, a rossz dolgokat is, és hinni, hogy az is a javunkat szolgálja.

Lőrincz P. Gabriella