Írtam már arról, milyen különleges szellemi tapasztalat a legelső regényemet újra begépelni, találkozni egy fiatalemberrel. (Dióhéjban: újra kiadjuk a Jozefát úr, avagy a regénykedés című, első, kínban és örömben fogant, legkedvesebb regényemet – viszont mivel nincs meg a nyomdába küldött példány, csak korábbi verziók vannak belőle, nem végleges javításokkal, arra gondoltam, hogy újra begépelem a szöveget… mégpedig a könyvből. És közben javítgatom. Javítgatnám. Csakhogy nemigen tudok mit. Nem lettem sokkal jobb író húsz év alatt, vagy már akkor tökéletes voltam – vonom le ilyenkor hangulattól függően a következtetést. Az elsőt, ha rossz napom van, a másodikat, ha jó.)

Nagyon lassan haladok, mert ez csupán úri passzió, minden más viszont, amit csinálok, munka. És hát a munka előbbrevaló, mint az úri passzió, legalábbis a munkáért fizetnek, ezért meg csak valami kétes és homályos dicsőség várható, majd valamikor, leginkább a halálom után… Mindenesetre soha jobb és szebb időtöltést, bárcsak ezt kéne csinálni egész nap.

És különleges tapasztalatokban bővelkedik ez a munka. (A fentiek mellett is.)

Ugyanis… na de kezdjem az elején.

Nekem rendkívüli módon imponált, amikor pár évvel ezelőtt megtudtam (vagyis hát valaki mondta, nem biztos, hogy igaz volt), hogy Hobo soha, semmilyen körülmények között nem hallgatja, nézi vissza a lemezeit vagy műsorait. Az okát nem tudtam meg, de aztán egyik közös fellépésünk előtt elmesélte ő maga is, és akkor már megnyugodtam; a szabadság, a magabiztosság egyik eklatáns példájának és megnyilatkozásának láttam, a független művészlét letéteményének.

Sajnos azonban bármennyire is próbáltam eljutni erre a tökélyre, nem sikerült sosem. Én bizony suttyomban újraolvasom a műveimet – természetesen leszámítva azokat az eseményeket, amikor nem újra-, hanem felolvasok belőlük. Nem gyakran, de újra. Mondjuk mindegyik könyvemet egyszer (oké, legfeljebb kétszer) eddig.

Nyilvánvaló tehát, hogy a Jozefát úr, avagy a regénykedést is újraolvastam. Kétszer. Mindkettőre emlékszem, nagy élmény volt, elégedetten veregettem meg a saját vállam vagy csókoltam meg dolgos írókezemet, „Imádom ezt a csirkefogót!” felkiáltással. Tényleg jó könyv, nincs mit itten álszerénykedni.

De csak kétszer, heló! Az elsőt a megjelenés után egy évvel, hogy lám, milyen könyvben olvasni magamat, a másodikat pár éve, hogy meggyőződjek: nem kottyant meg, és még mindig jó a cucc.

Mikor viszont elkezdtem gépelni, megdöbbenve tapasztaltam, hogy… tulajdonképpen egész fejezetekre nem emlékszem. Fordulatokra. Hogy hogyan és miért jut el a hős egyik helyről a másikra. Sok mindenre nem emlékszem tehát. Hüledeztem egy sort.

Igen ám, de amint szépen haladtam előre, azt vettem észre, hogy elkezdem lemásolni a mondatot… és aztán egyszerűen tudom a végét. Bármilyen hosszú mondat is, tudom, mi lesz benne, mégpedig szó szerint tudom. Nem nézem meg előre, még futólag sem, és nem hébe-hóba történik meg mindez, hanem nagyjából minden második mondatnál.

Hangsúlyoznom kell, hogy a memóriám nemhogy pocsék, hanem egyszerűen: nincs. (Rengeteg kellemetlenség ért emiatt az életben; külön könyvet érne meg… a jó memóriával rendelkező emberek – ha még magabiztosak is – az élet császárai, mindenki más az élet felejtős jobbágya.) Szóval az kizárt, hogy emlékeznék ezekre a mondatokra, mert még arra sem emlékszem, amit előző nap megígértem, továbbá arra sem, hogy mivel telt az elmúlt húsz évem. Néhány homályos kép, de semmi konkrétum. (Sokat rontott a helyzeten, hogy végig dolgoztam, arra meg minek emlékezni.)

Akkor honnan vannak meg mégis ezek a mondatok?! Rengeteget gondolkodtam ezen, még mindig csak félúton vagyok, nem akarnék a mágia irányába elmenni, és végképp nem akarnék szobrot állítani magamnak… de azt hiszem, ezek a mondatok mindig (mármint rövid életem alatt mindig) ott voltak a fejemben, és mindig ott is lesznek.

Valószínűleg le tudnám írni az egész könyvet még egyszer ugyanúgy (ha valaki elkezdené a mondatokat).

És ez végtelen nyugalommal tölt el – cserbenhagyó, rémes agyam és memóriám mégiscsak megcselekszi az egyetlen dolgot, aminek igazán jelentősége van. (Hiszen semmi más nem fontos.) Csak ügyesen szelektál. Nálam ügyesebben.

Nagy Koppány Zsolt